- Hideg van.

- Ugyan, épp, hogy csak hűvös. Nézd, milyen szépen süt a nap.

- Dehogy, francos hideg van, hogy a rosszseb vinné el.

- Ne káromkodj!

- Nem káromkodom. Különben is, akkor káromkodom, amikor csak akarok, mit szólsz bele?!

- Már megint goromba vagy, utálom, ha ilyen vagy.

- Szóval utálsz? Akkor vigyen el Téged is a rosszseb. A hálátlan mindenedet!

- Nem Téged utállak, hanem azt, amikor ilyen vagy.

- Elhallgass, mert kapsz egy maflást!

- Gyere, inkább vacsorázzunk.

- Mit főztél?

- Lisztes tercet.

- Az nekem való.

- Tudom.

- Dehogy tudod, Te nem tudsz semmit. No, együnk, ne kötekedjél már annyit!

...

- Egészen jót főztél. Tegyél rendet, én addig elvégzem kint a dolgokat. Rend legyen mire visszajövök!

Szemlélődve üldögéltem a patakparton egy padon. Egyszerre simogatta finoman az arcomat a hűvös kora őszi szél és a késő nyári legnyugvó nap fénye. Idős férfi haladt el előttem, koszos ruhában, az orra alatt mormogva. A mellettem ülő padon két fiatal dohányzott.

- Hallottad ezt az idiótát? Magában beszél!

- Vén bolond, ne is foglalkozz ilyenekkel! Inkább tekerjünk még egyet...

Az előttem elhaladó idős férfi lehajtott fejjel sétált. Pár lépéssel később visszanézett, s szeme nem bolondságot sugárzott, inkább mérhetetlen józanságot és magány tükrözött. alig észrevehetően rámosolyogtam, de ő elkapta a tekintetét és fejét leszegve zavartan szedte tovább lépteit.

Bolond lenne? Nem hiszem. A melletten füvező két tizenéves bolondabb, mint a magányos, idős hajléktalan férfi. A világban mindenhol bolondság uralkodik, a különbség csak az, hogy van, aki a józanságát és a magányát leplezi bolondsággal, s van, aki bolondságát leplezi látszólagos józansággal....

Békésen nézte a csillagokat. Haza vágyott. Igen, erős honvágyat érzett. Nem mesélt róla senkinek. Tudta, hogy talán sosem fogja senki megérteni. Miért? Mert csodaszép házban lakott Vele. Mást sem hallgatott, mint hogy: "Ha nekem ilyen otthonom lenne!"

Valahogy ő mégsem érezte otthon magát. Volt otthona, mégis honvágya volt. Nem a szép ház teszi az otthont. Hiányzott neki a hely, ahol önmaga lehet. A hely, ahol adhat és kaphat. A hely, ahol szerethet és viszont szeretik. Igazán.

Nagyon régóta nem szerették úgy, ahogy ő vágyott rá. Nem érzett ürességet, csak honvágyat. Égető, kínzó, elszomorító, gyötrő, felemésztő honvágyat. A hely iránt, ahol végre OTTHON-ra talál.

Csak nézte a csillagokat, hátha lát egyet fényesen elhullani. S akkor kívánhat egyet. Tudta, hogy csakis az lenne, hogy otthonra találhasson. Hirtelen ismerős hang hívta.

Becsukta a szemét, mélyet lélegzett, szívében elköszönt a csillagoktól, majd bement a házba.

Az életem tele van hullócsillagokkal. Minden nap születik egy kis fényes, parányi csoda, amikor felkelek és meghal, ahogy becsukom a szemem este lefekvéskor, látok egy hullócsillagot, amikor álomba merülök. Nem is a 'meghal' a jó szó rá. Az angolban van egy csodaszép kifejezés erre: 'pass away'. Talán magyarul az lenne a legszebb, hogy eltávozik. Eltávozik tehát az a csodálatos tünemény, ami csak akkor létezett. Huszonnégy óráig. Soknak tűnik elsőre. Aztán, amikor látom lehullani, akkor rájövök, nagyon kevés volt. S nem vigyáztam rá eléggé. Nem csodáltam fényét, nem fordítottam oda az arcomat, hogy simogassa. Nem dédelgettem, nem köszöntem meg, hogy az enyém volt. Nem ül mosoly a szívemben, míg velem volt, azért, hogy arra az időre csak az enyém volt. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy szomorkodjam, amikor lehullani látom. Meg aztán csodaszép is, ahogy elhullik. Akkor is fényes, s fénye csak akkor huny ki, mikor álomba merülök. S akkor már nem is számít. Egészen addig, míg nem látom, hogy újabb csillag tűnt fel, ami megitn csak az enyém. S ez újra elhullik, s megint újat kapok. Olyan sokszor ismétlődik, hogy egy idő után, elfelejtem értékelni, hogy mindig újat kapok. Már természetes. Fel sem tűnik, hogy milyen hálátlan lettem. Mert minden huszonnégy óra eltelte után újat kapok. Persze el is veszítem, de aztán megint jön egy. De hiszen nem tudom kinek kellene köszönetet mondani. Akkor most hogy legyen? Keresek valakit (valamit), aminek megköszönhetem. Mert mindennap hallok valakiről, aki nem kap több csillagot. S akkor rádöbbenek, hogy szerencsés vagyok. Nem tudhatom, hány csillagot kapok még, így mindegyikért köszönetet kell mondanom. Mert bár vannak kevésbé fényes és szikrázóan tündöklőek is, azért a halványabbak is mégiscsak az enyémek. Én kaptam. Kitől? Sokáig gondolkodtam, hallgatóztam, hátha egyszer meghallom a nevét. Mindig csak mosolygott rám, de nem árulta el. Kacsintott, s tudtam, hogy neki igazából mindegy. Ő csak jön, s mindig átnyújt egy csillagot nekem. Nem szól semmit, nem ad használati utasítást, egyszerűen rám bízza, mit kezdek vele. Hogyan törődöm vele, s milyen szertartással búcsúztatom, mikor lehullik. Talán nem is kell elnevezni Őt, elég, ha ismerem. Köszönök neki, s megköszönök minden csillagot. Mert ajándék. S a legfurcsább mégis az, hogy nem kér cserébe semmit. Tudod mit? Neked is ad folyamatosan. Nem vetted észre? Akkor figyelj jól s lásd meg, amit én. Mert minden este mikor álomra hajtom a fejem, egy hullócsillag húz halvány emléket maga után...

(A fenti bejegyzést szeretettel ajánlom Pálmának és Linának, mert távol vannak tőlem, de fontosak nekem, s hogy fényes legyen minden hullócsillaguk...)

Nugát illat. Selymes étcsokoládé. Lágy karamell. Omlós marcipán. Nosztalgikus mogyorókrém. Érzéki kávéaroma. Simogató tejszínes, manduladarabos töltelék. Finom narancs íz lengi körül a számban szétolvadó kis kerek bonbont. Megleptem magam a szülinapomra egy óriási doboz bonbonnal. Olyannal, amit apától kaptam mindig. Amikor még velem volt.

Melegen süt be a nap a szobába. Csend van, csak a szél fúj, visszafogottan, békésen, mint aki nem akarja megzavarni a háborítatlan magányos nyugalmat. Kinézek a szép tiszta üvegen, az Astoria mozdulatlan életét figyelem. Vétek elvesztegetni idebent ezt a szép időt, ezért veszem a kabátomat és a táskámat, majd elindulok. Még érzem a számban a narancsos csokoládé ízt, amikor bezárom az ajtót, s lefelé haladok a lépcsőházban.

Becsukom magam mögött a nagy vasajtót, s összehúzom a kabátot. Meleg szeptemberi napsütés, de azért már érezni az ősz közeledtét. Nyugalom, csend, mozdulatlanság, csak egy-egy falevelet sodor el előttem néha a kora őszi szél a Rákóczi úton. Átsétálok az aluljárón, majd elindulok a Kiskörúton a Nemzeti Múzeum felé.

A Múzeum körúton is egyedül járok. Csak a szél szólongat, egy mosollyal felelek minden kérdésére. Mire a múzeum kerthez érek, egészen jó barátok lettünk. Aztán besétálok a kapun, s látom, máris tovaszállt. Még visszainteget, de ő is megy a maga útján, így újra csak én vagyok. Leülök egy padra a fák alatt. Behunyom a szemem, s várom, hogy a szeptemberi napsugár megolvassza arcomon a magányos jégborítást. Dolgozik, igyekszik, jobbról is, balról is, aztán még egy nekifutás szemből, s végül feladja. Csak a felszínt simogatta. Nem elég erős ahhoz, hogy megtörje a felszín alatt. Még csukva a szemem, mikor elmosolyodom.

Minden nap itt ülök, s várom, hogy jöjjön. Jöjjön egy napsugár, egy erős szél, egy heves zivatar, egy makacs fullánkos, egy eltévedt papírrepülő vagy egy mérgesen elhajított kő, ami megtöri a zord takarót.

Nem jön. Most már nem szomorkodom miatta. Most már büszke vagyok magamra. Büszke, mert együtt tudok élni az egyedülléttel. Egyedül ebben a furcsa világban. Nem is annyira rossz. Azért hiányzik a villamos robogása, a madarak csicsergése, a járókelők zsivaja, s néha még az autók zaja is.

Az ölembe veszem a táskámat, előveszek belőle egy bőrkötésű füzetet. Fekete toll áll ki belőle, ott nyitom ki. Írni kezdek.

„Szeptember 10. Nagyon szép idő van. Az Astoria és a Múzeum körút méltóságteljesen üdvözli a kedvesen hömpölygő kora őszi szellőt. A narancsos volt a legemlékezetesebb, a kedvencem azonban mégis az egyszerű, mégis díjnyertes selymes étcsokoládé volt. Holnap is újra találkozom velük. Talán akkor másként fog ízleni, s más lesz a kedvenc. Ma először érzem, hogy jó egyedül ebben a világban. Most már nem is olyan riasztó, hogy sehol egy hang, egy ember, egy zaj. Csak én sétálgatok ebben a nagy városban. Meg a narancsos bonbon íz a számban.”

Becsukom a füzetet, kinyílik az ölemben a hátlapjánál. Egy bonbon papír fekszik benne. Az orromhoz emelem, s finoman beszívom a lágy illatot. Selymes étcsokoládé. Megfordítom, rajta csúnya írás:

„A kedvencem. Mert selymes étcsokoládé az élet. Aki csak befalja és lenyeli, annak keserű, de aki hagyja a szájában szétolvadni, annak édes, krémes, selymes. Legyen mindig Veled, kislányom!”

Elmosolyodom, majd becsukom. Felállok, kezemben a füzettel, s elindulok hazafelé a csendes kiskörúton.

- Kisasszony! Azt hiszem, elejtett valamit…!

Szinte táncolva sétálok haza a Múzeum körúton, mert érzem, hogy a mozdulatlan csendben selymes étcsokoládé illatot hoz nekem a kora őszi szél…

Villám csapott a földbe, s az menten kettéhasadt,

Mikor megláttam Őt, s szívemben örökre ott maradt.

Szemeiben elégtem s megnyílt lábam alatt a föld,

A hirtelen feltörő láng mindent elsöpört.

Sokáig kellett várnom, de a csoda rám talált,

Ajkaim az övére forrtak, mikor letette italát.

Éreztem a gyönyörtől magasan lebegek odafönt,

A mennyország volt ajkain két csepp bodzaszörp.

Csak öleltem, nehogy elszálljon a boldog pillanat,

Szépségét látva mindig úrrá lett rajtam az ámulat.

Eljött a nyár s ő minden percet együtt töltött velem,

Szárnyaltunk, mert repített minket a mindent elsöprő szerelem.

Eltelt lassan az ősz, s a tél elmúlást hozott,

Elvette tőlem az élet, de szerelmünk sohasem kopott.

Fáj az emlék, hamvain szárba szökken egy rózsatő,

Örök szerelmet idéz nekem a két csepp bodzaszörp.

Annyi mindent írnék, hogy nem is tudom, hol kezdjek bele. Reggel fél hat, manó ötkor keltett ma is. Ég a szemem a fáradtságtól, de tudom, minden órával, amivel halogatom a beszámoló megírását, kevesebbet tudok majd visszaadni abból, amit átéltem. Az érzést, a hangulatot, az élményt, a varázslatot, az álmot, s mindazt, ami a névnapomat különlegessé tette.

Régen volt ilyen rossz napom, mint az idei május 13. Először is napokig izgultam, hogy ne vesszen kárba a jegyem és az utolsó pillanatban rátaláljak egy barátomra, akinek még szabad a csütörtök estéje. Aztán sikerült. Kedd este boldogan kaptam a választ: megyek Veled! Nagyon örültem! Ha kárba veszik egy Tabáni koncertjegy, az olyan érzés lett volna, mintha sütnék egy isteni finom tortát, majd néhány perccel később kihajítanám az ablakon, vagy hagynám a konyhában megromlani.

Aztán jött az éjszaka s a reggel. Manócskának éppen most bújnak a fogacskái, s milyen más időpontra időzíthette volna az „egész-éjszaka-nem-alszom” effektust, mint a koncert előtti estére. Egy órát sem aludtam egy huzamban, megszámolni sem tudom, hányszor keltem hozzá. Szegénykém, megszenvedte! Azért anya is… Aztán napközben úgy kóboroltam a konyha és a gyerekszoba között, mint egy élő halott. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden kiborult és mindent leejtettem. Aminek oda kell égni, az odaégett, a rizst pacsmag lett és a többi. Nap közben aludni nem tudtam. Egyszer lefeküdtem, de háromnegyed óra után feladtam, mert nem tudtam elaludni. Az Ypsilon-os találkozóra sajnos nem tudtam elmenni, mert az utolsó pillanatban mégis dolgozni hívták a férjemet, így nem volt kire hagynom manócskát, s autóm sem, amivel el tudtam volna menni. S tudtam, férjem este jön csak haza, így a készülődés nagy kapkodás lesz nekem. Emellett, korábban kellett fürdetnünk és etetnem a törpét, így azon is aggódtam, hogyan viseli majd az esti órákat apával.

Végül még hogy ez se legyen elég, délután egyre jobban éreztem, hogy sikerült valahogy felfáznom, mert öt percenként azt éreztem WC-re kell mennem, aztán persze nem kellett. Brávó! Így aztán igazán felemelő lesz végigülni a koncertet, majd rohangálhatok ki folyamatosan a mosdóba. Ezek után a legkevésbé sem nagy lelkesedéssel vágtam neki az estének, még ha két hónappal ezelőtt minden vágyam az is volt, bárcsak eljönne minél hamarabb ez a piros betűs május 13.

Szerencsémre, fürdetés után, olyan este hét óra tíz perc körül gyönyörű kisfiam békésen elaludt anya ölében az esti vacsorázgatás közben. Örültem, így apának nem kell bajlódnia az altatással. Közben rohanva öltöztem, s persze öltöztettem magamat díszbe minden módon. Újdonsült anyukaként, nem sokat mozdultam ki az elmúlt fél évben itthonról, így ilyenkor jól esik csinosan felöltözni, és kicsit rendbe tenni az embernek magát, egy kis frizura, egy kis smink. Tudtam, hogy ha kócosan és szakadtan mennék, akkor sem dobnának ki, s valószínűleg István sikerét nem befolyásolná, de a szívemben belül ott motoszkált az érzés, hogy díszbe kell öltözni, ha a „szomszédok” végre „találkozhatnak”.

Negyed nyolckor már tűkön ültem, mert barátnőm úton volt, persze dugó a városban mindenhol, mint mindig. Aztán pár perccel később megérkezett. Még egy utolsó szívfájdalmas pillantás a kicsi fiamra – mert még mindig aggódva s nehezen hagyom otthon -, fehér sál és kabát, majd indulás.

Fél nyolc körül már szinte alig volt forgalom a Mogyoródi úton, s legnagyobb meglepetésemre parkolóhelyet is találtunk könnyedén. Autó bezár, majd indulás a Symába! Most már én is izgultam. Első és utolsó koncert élményem eddigi életemben az volt, amikor körülbelül tíz évesen Rapülők koncerten jártam a családdal Győrben. Ez valahogy most más volt. Más érzés, más remények, más álmok, más hangulat. Ennek varázsa volt. Vagy legalábbis éreztem, hogy lesz, mert egészen, míg el nem kezdődött, nem tudtam ráhangolódni. Izgultam, hogy végre találkozhatom néhány Gportálos kedves Tabánista barátnéval is. És pici szívem szégyenlősen zakatolt a mellkasomban, mert tudtam, régóta vár arra, hogy a szomszédlány végre „találkozhasson” a szomszédfiúval…

A Symába érve azonnal sms Linának és Gagának, hogy megérkeztünk. Gaga már égett a forródrót másik végén, így vele hamar megtaláltuk egymást a szektoraink találkozásában. Érdekes érzés volt, még sosem volt olyan barátom, akivel „vakon” ismerkedtem meg és barátkoztam össze, s csak utána jött a személyes találkozás. Puszi, ölelés – nagyon vártam már, hogy megszeretgethessem. Aztán felhívtam Linát is. Őt is hamar megtaláltam, nagy szeretgetés, puszi, ölelés! Drága Linám! Mint egy törékeny kis rózsaszál! Remélem, jössz sokat hozzám még sütizni, mert a végén elfúj a szél. J El sem hiszed, milyen nagy öröm volt, hogy Veled is találkozhattam végre! Olyan érzés volt, mintha ezer éve ismernélek! A legjobb az egészben, hogy tudtam, egyikőtöket sem utoljára látom! Aztán Lina megmutatta nekem Fibikét! Drága Fibi a szektorban csücsült, hatalmas, szívet melengető mosollyal az arcán, s boldogan integetett! Eszem a szívedet, drága Fibi, hozzád nem jutottam fel, de óriási nagy szeretgetést küldök Neked is, egyszer majd még átadom. Dádó jött Linához, így vele is sikerült megismerkednem. Aztán Lina még megmutatta nekem Herbyt! Drága Herbym! De jó volt Téged is megölelgetni! Köszönöm a kedves névnapi ajándékot Gagának és Neked is! Olyan kedvesek vagytok!

Aztán nem sokkal később visszamentem a helyemre, közben boldogan láttam, hogy azért bőven akad fehér sál. Koncertet sosem kezdenek időben, így fél kilencre saccoltam az indulást. Nem sokat tévedtem, nyolc óra húszkor éreztem, hogy kezdődik valami…

A tömeg mozgolódni, a fények halványodni kezdtek. Persze tudtam, hogy nem leszek képes teljesen kikapcsolni és átadni magam az élménynek, anyai szívem azért aggódik majd – hozzáteszem feleslegesen – otthon maradt kicsi gyermekemért, így a telefonomat azért lenémítva az ölemben hagytam, hátha egyszer csak hirtelen segélykiáltás érkezik!

Amikor a fények teljesen elsötétültek, s felhangzott a szívemnek oly kedves ismerős dallam, nagyot dobbant a szomszédlány szíve. „Kinőtt a szárnyunk”. Már az első néhány akkordról felismertem. A kedvencem! Aztán egyszer csak meghallottam A HANGOT, amire oly régóta vártam. Élőben, hasítva a levegőt, simogatva, csilingelve, mégis erőteljesen, művészesen, profin, nekem mégis csak olyan „szomszédfiúsan”. Valami melegséget éreztem. Butaság, de jól esett, hogy azt mondhatom magamnak: a kedvenc dalommal kezd, ezzel köszönt. Persze, biztosan nem ez volt az indíttatása, de egy percig jó volt álmodozni.

Már néhány perccel később éreztem, hogy jó lett volna elhozni a laptopomat, hogy minden élményt és érzést abban a pillanatban tudjak rögzíteni, amikor jön. Jó, jó, akkor aztán nem tudtam volna átadni magam az Élménynek. Így igyekeztem, hogy mindent meg tudjak őrizni magamban.

Nagyon boldog voltam, hogy fehér ingben van, s nem feketében. Csinos volt, megnyerő, jóképű, kedves, mosolygós, éppen olyan, amilyennek képzeltem. Szívemet elöntötte a boldogság. Eszembe jutott, hogy alig néhány cikket olvastam s videót láttam róla, amikor megszületett a szomszédfiú. S most, amikor már sok-sok mindent „átéltünk” vele, s jobban megismertük, és végre élőben láthattam, hallhattam, bebizonyosodott számomra, hogy tényleg olyan, mint a szomszédfiú. Pontosan úgy nevet, mosolyog, izgul, beszélget „velem”, puszit dob. Egy percre becsuktam a szemem, s láttam magam előtt, ahogy a szomszédlány kinyitja az ajtót és ott áll Ő, a kisfiús mosolyával, s vidáman leülve falatozzuk a frissen sült süteményt, s kortyoljuk az illatozó habos kávét.

Aztán jöttek sorra a dalok. Tudtam, hogy nem leszek képes megjegyezni a sorrendet, s ma az alapján írni az élményeket, de nem is baj. A hang jött, áttört a távolságon, mert azért messze ültünk tőle. Nekem megszűnt minden, illetve majdnem minden, mert azért fél szemem mindig a telefonomon nyugodott az ölemben. Boldogan mosolyogtam magamban a sötétben. Ringatóztam a dallamokra, kitörő lelkesedéssel tapsoltam, mozogtam a ritmusra, s hagytam, hogy A HANG átjárja az egész lelkemet. Minden dalban volt valami, amit megragadott a szívem, amit éreztem, hogy rá, s mindannyiunkra igaz. Ahogy szerény büszkeséggel állt a színpadon, s megdobogtatott minden szívet. Kicsit mindenkié összetört, hiszen nem lehetett itt közel hozzánk.

Aztán jött az „Úgy szeretném meghálálni”. Édesanyjának címezte, s azt hiszem, bátran állíthatom, ebben a dalban minden benne volt. Amikor vége volt a számnak, valaki nagyon találóan bekiáltotta: „Jött a szíved!” Jött, bizony, és nem csak itt, hanem minden egyes dalban, dallamban, szótagban, hangjegyben. Egymást követték a dalok, s Ő csak mosolygott és kitárta nekünk egész lelkét. S ahogy átjárta a hangja egész valómat, a rideg csarnok ellenére úgy éreztem, otthon vagyok. Otthon ülök, s mosolyogva hallgatom a szomszédból az ismerős hangot. Egy pillanatra elkalandoztam, s láttam, ahogy a szomszédfiú átjön a dal után, s mosolyogva megkérdezi:

„Tetszett?”

De még mennyire! Nem lehet megunni. Ezért megkérem, hogy énekeljen még nekem, s Ő énekel. Csak nézem, ahogy szívét-lelkét kitárja, s egy részét nekem adja az énekével, s egy pillanat múlva rájövök, hogy egy kicsit szerelmes lettem. Ahogy mindannyian azok lettünk. No jó, talán a férfiakat kivéve. Mert meglepetésemre feltűnően sok férfiembert láttam a csarnokban. Még meg is jegyeztem a barátnőmnek. Aztán összemosolyogtunk, hogy azért biztosan sokan csak szolidaritásból kísérték el életük párját, akiknek sok focimeccsbe fog ez még kerülni… J

Szóval őket leszámítva, azt gondolom, mindannyian szerelmesek lettünk kicsit. Újra. S lehet akárkié is István szíve, azért Ő kicsit mindig a miénk lesz. Amíg nekünk adja szívét-lelkét a dalain keresztül, addig biztosan. Tabáni „Őszinte-mosolyú” István, ahogy mi szeretjük.

Majd elbúcsúzott, de szerencsére csak egy rövid szünetre, s addig a két vokalista lány énekelt. Bevallom, eleinte kicsit előítélettel voltam irántuk. Két savanyú cicababa – gondoltam, aki erőltetetten vonaglik a két mikrofon mögött. Semmi sem jobb érzés, mint beismerni, hogy nagyot tévedtem, amikor pozitívan csalódok valamiben vagy valakiben. Le a kalappal a két lány előtt. Amikor végighallgattuk őket, barátnőmnek mosolyogva mondtam:

„Nekik mikor lesz koncertjük?”

A szőke lány valahogy ismerős volt, s egészen ma reggelig törtem a fejem, honnan, amikor is beugrott, hogy egy rendezvényemen, egy karácsonyi partyn, ő volt a zenekarunk énekesnője. Ott is szenzációsat alakított. Nekem a két lány is hatalmas élmény volt, őszintén fejet hajtok a hangjuk előtt, örülök, hogy megosztották velünk.

Aztán Tabáni „Őszinte-mosolyú” István vissza is jött, átöltözött, de a szívemet megdobogtató fehér ing maradt. Ivott és ivott, és mosolygott és viccelődött velünk, s valami egészen más következett. Egy amolyan rock-os blokk, amitől már nem csak a melegség, de a forróság is elöntött, s Tabáni „Őszinte-mosolyú” István hirtelen Tabáni „Őrülten-szexis” Istvánná alakult át. Pezsgett, szikrázott, égett, lángolt, s vele együtt mi is. A sors fintora vagy ajándéka tán, hogy ezt a második blokkot mi mással nyithatta volna, mint a másik kedvencemmel: Don’t stop me now-val! Semmi nem áll olyan jól Istvánnak, mint ezek a szenvedélyes rock nóták. Szerintem. S ahogy Ő is énekelte: egyszerűen „embertelen jó” volt. És „embertelen szép”. Újabb és újabb szám – bevallom, éppen a magyarok között volt olyan, amit nem is ismertem, szégyen vagy sem, vagy csak zsenge korom tehet róla -, s elvarázsolva és letaglózva ültem. Minden szám után csak úgy lángolt a tenyerem, annyira igyekeztem tapsolni, bár ekcémás kezem egyre jobban fájt, de ez most mit sem érdekelt. Annál jobban ma reggel, mikor láttam, hogy a nagy tapsolástól pár helyen be is repedt a bőr. Sebaj, csekély veszteség a nagy eufóriában. J

Aztán a rock-világot, a mindent átütő hangot hallgatva és a kivetítőn táncoló lángokat nézve egyszer csak megállt velem a világ, mert belém hasított a felismerés. Hogy mié? Elmúlt huszonöt évem alatt megszámlálhatatlan alkalommal kaptam pofont az élettől s dörgölte boldog-boldogtalan az orrom alá, hogy az élet nem rózsaszín álom, s tündérmesék pedig nincsenek. Talán már éppen készültem leszállni a földre, s elfogadni ezt az állítást…és akkor jött Ő: Tabáni „Őszinte-mosolyú” István és Tabáni „Őrülten-szexis” István, no meg a mindent elsöprő és szíveket rabul ejtő hang, és ahogy ott állt a „lángok között” és jött a szíve, éreztem, hogy ez az, amit mindig kerestem, hogy: Tündérmesék pedig vannak! Ő a valóra vált álom, a küzdelmes lélek, aki végül elnyeri jutalmát. A mesékből ismert „nép gyermeke”, aki felemelkedik. És még sorolhatnám. Újra kinyitotta a szívem, s visszaadta a hitem, hogy tündérmesék pedig vannak. Igazán élni csak álmokkal lehet, de nem szabad őket üldözni, csak szépen csendben ápolgatva haladni az úton…

Közeledett a koncert vége. Amilyen közel éreztem Őt, olyan fájdalmas volt a felismerés, hogy már nem sokáig lesz köztünk. De tudtam, hogy még látjuk Őt. Mindenki találkozik még vele. Amikor az utolsó számot énekelte, s végül elbúcsúzott, a szívem mélyén vártam tőle egy mondatot. S aztán jött is, s ezzel zárta a koncertet, mielőtt eltűnt a sötétben:

„Még találkozunk!”

Egy mosoly, egy integetés, egy puszit dobott, majd lesétált a színpadról.

Volt egy álmom. Látni és hallani Őt élőben. Az álom valóra vált. Éppen úgy, ahogy vártam. Éppen olyan volt, amilyennek vártam: olyan szomszédfiús. De az álom nem ér véget, s tudom, még találkozunk. Közelebbről, bensőségesebb hangulatban. Sokáig fájt a szívem a Művész Éttermes fellépés miatt. Már nem fáj, mert tudom, lesz még „Művész Étterem”. Érzem a szívemben. S akkor még közelebbről hallgathatom Tabáni „Őszinte-mosolyú” Istvánt, s talán Tabáni „Őrülten-szexis” Istvánt is. Addig is hálával tartozom, mert ismét nagyon sokat kaptam tőle. Ismét kinyitotta a szívem. Mindig jókor jön ez a szomszédfiú. Amikor telítődök gondokkal, akkor bekopogtat. Mosolyog s énekel egyet és máris kivirágzik a szívem.

Még most is tart a hatása. Hajnalban megint keltett a kisfiam, aztán reggel ötkor is. Égett a szemem a fáradtságtól. De rám mosolygott, és elfelejtettem mindent. Éreztem, „nekem itt van dolgom”. S kegyeltje vagyok az életnek, mert huszonöt évesen megadatott, hogy van egy csodálatos, boldog, egészséges, és szeretnivaló, gyönyörű kisfiam…

…és „nekem itt vannak álmaim”, mert a valóra vált álom nem ért véget. Folytatódik. Nem tartozom azon szerencsések közé, akik találkozhattak vele, s van róla fényképük, autogramjuk vagy bármi más. Még. Vagy inkább azt mondom, nekem más van tőle. Élmény, érzés, hangulat. Megannyi novella, vers és sok minden más. Egy történet, egy út, ami csak most kezdődik. S az álomban szerepel, hogy egyszer köszönetet mondhatok majd neki ezért, s megoszthatom vele. Az álom még várat magára, de nem bánom. Ha két hónap, akkor szerencsés vagyok. Ha két év, akkor is. Megvárom. Nem üldözöm, ápolom. Vigyázok rá, s addig is az álmom egy dobozba zárom. Jól megfér ott az én tündérmesém mellett. Hiszem, hogy egyszer az is valóra válhat. Mert tündérmesék pedig vannak.

S hogy mi az én tündérmesém? Akik jobban ismernek, talán tudják is. Maradjunk annyiban, ha valóra válik, tudni fogjátok. Vagy ha mégsem, ígérem, elmesélem. Addig maradjon ez az én dobozba zárt álmom…

- Köszönöm!- szólok a pincérnek, ahogy kihozza a kávémat.

Melegesen süt a nap, bár néha felhők takarják el, s erős szél fúj. Szombat van, délelőtt tíz óra. Szokásos találkozónkra várom Katát. Negyed órája hívott, hogy késik, elaludt, úgyhogy rendeljek csak, amíg ő ideér. Békésen tekintek körbe, ahogy megkeverem a fahéjillatú, csábítóan habos tejeskávét. Pezseg az élet a kávézó teraszán.

- Elnézést! – hallom az ismerős hangot a közelből egy nagy puffanás kíséretében.

Kata az. Közeledik. Úgy, ahogy mindig szokott. Nagy sebbel-lobbal, s közben az egyik asztalnál leveri egy idős úr táskáját, ahogy integetni akar nekem. Elmosolyodom. Nem is ő lenne, ha nem érkezne mindig valamilyen hangos beugróval.

- Szia Kata! – köszönök neki két puszi kíséretében.

Leülök, ő is lehuppan a kényelmes, párnázott fonott székbe. Nagy lendülettel leteker egy vékony pepita sálat a nyakáról, majd leveszi fehér kabátját. Látom, hogy feldúlt.

- Mi a baj?

Pillanatra habozik, majd kifakad belőle a magyarázat:

- Ne is kérdezd! Nem hiszem el, hogy velem minden héten történik valami. Múlt héten az irataim, előtte a bokám, most meg a bolt.

Lesüti szemét, majd feszülten az itallapot kezdi böngészni.

- De hát mi történt? – kérdezem, miközben a kávémat kortyolom.

Fiatal pincér lép az asztalunkhoz, Kata egy moccachinot kér tőle, majd becsukja az itallapot, leteszi az asztalra és felém fordul.

- Tegnap kaptunk új árut a boltban. Csodálatos holmik érkeztek, a szivárvány leggyönyörűbb színeiben. Remek anyagú, igazán divatos darabok. Éppen befejeztem a kipakolást, amikor egy napszemüveges, kifent cicababa lépett be az üzletbe. Gréti foglalkozott vele, úgyhogy vissza is mentem a pulthoz, délelőtt még nem voltak sokan. Aztán hamar jött ő is, a hölgyemény lepattintotta, mondván: „Köszönöm! Csak nézelődöm!” Aztán elég sokáig nézelődött, kicsit gyanakodva néztem rá időnként, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Aztán míg Gréti a pénztárnál rendezett pár dolgot, bementem a raktárba.

Kata nagyot nyel, majd így folytatja:

- Aztán egyszer csak az ajtóban lévő riasztó visítására kaptam fel a fejem, s rohantam ki. Grétire néztem, de mondania sem kellett semmit, tudtam, hogy a cicababa volt. Futottam ki a boltból, de már csak egy távolodó fehér Audi TT Cupét láttam, benne a szélben lobogó szőke hajkoronát.

- Mit vitt el?- kérdezem együttérzően.

Kata fanyarul elmosolyodik.

- Tudod, érdekes, mert szerintem semmi mást, csak egy mályva selyemsálat, amit ki is néztem magamnak, hogy talán megveszem, olyan finom és elegáns. Sosem értettem, akinek van pénze így kifenni-kenni magát és apuci ilyen autót tesz az agyonfitnessezett és szétplasztikázott feneke alá, az miért szorul rá arra, hogy ellopjon egy sálat?

- Nagyon sok ilyen van, Szívem, ezen ne is bosszankodj!

Igyekszem megnyugtatni Katát, de tudom, hogy még egy hétig ezen fog morfondírozni és csak nő az amúgy sem kicsi előítélete a hasonló megjelenésű hölgyekkel szemben. Elmosolyodom. Megpróbálok témát váltani. A nővéréről kérdezem, a múlt héten született meg a kislánya. Kata vonásai rögtön enyhülnek, boldogan áradozik a kis csöppségről.

Aztán egyik pillanatról a másikra megfagy az arca és minden mozdulata, oldalra kapja a fejét. Én is abba az irányba tekintek. Fehér Audit TT Cupé halad el mellettünk. A teteje leengedve, napszemüveges, szőke hölgy ül benne büszkén. Vadul csapkodja a szél a nyakán nyugvó elegáns mályva selyemsálat.

- Hát ezt nem hiszem el! – horkan fel Kata, s már éppen felállni készülne, amikor hatalmas csattanást hallunk.

Megmerevedve ülünk néhány pillanatig, aztán a távolból a baleset körül összegyűlő tömeg morajlását és mentőautó szirénázását halljuk.

Hétfő reggel fél kilenc. Az irodai konyhában felveszem a bögrémet a pultról, benne meleg tejeskávé illatozik. Az asztalomhoz érve Katát hívom, miközben csodálkozva tekintek az előttem nyugvó újságra.

- Szia! Mi újság?

- Szia Kata! Ráhibáztál. Újság, az van. Hallgasd!

Azzal olvasni kezdem neki a rövidke kis cikket, amin megakadt a szemem.

„Szombat délelőtt a belvárosban súlyos balesetet szenvedett egy fiatal, huszonéves nő. Állapota válságos. Fehér Audi TT Cupé típusú gépjárműt vezetett, melynek rendszáma: SYLVI-1. Körülbelül 170 cm magas, 50 kg, hosszú szőke hajú. Iratokat nem találtak nála, így kérjük, aki ráismerhet, jelentkezzen a VII. kerületi Rendőrkapitányságon, vagy a Fiumei úti Baleseti Intézet intenzív osztályán.”

Hosszú csend a telefonban. Néhány pillanat múlva Kata csak egy üres „Ó” felkiáltást hallatott. Nem is húztam tovább a beszélgetést, elbúcsúztam, mert megérkezett a főnököm és indulnom kellett a hétfő reggeli meetingre.

Két nappal később megint hívnom kell Katát, amikor újabb rövid cikket találok a reggeli újságban:

„A szombati balesetben súlyosan megsérült fiatal nő ma a hajnali órákban elhunyt. Egyetlen hozzátartozó vagy barát sem jelentkezett ez idáig, így a rendőrség továbbra is kéri a lehetséges ismerősöket, jelentkezzenek személyazonosítás miatt.”

Kata hallgat. Nem csodálkozom. Nem kérdezek semmit, elbúcsúzom, délután úgyis találkozunk, mozijegyünk van egy jó kis drámára. Ha jobban belegondolok, furcsák vagyunk mi. Fizetünk azért, hogy drámákat nézhessünk, s nem vesszük észre, hogy az élet maga egy hatalmas nagy dráma. Váratlan helyzetekkel és mályva selyemsállal…

Nézem, ahogy alszik. Gyönyörű. Tudom, férfit nem nagyon illetünk ilyen jelzővel, de akkor is az. Nem tudok jobb kifejezést. Olyan békés ilyenkor, csendes, nyugodt. Melegség járja át szívem minden szegletét.

Nem is olyan régen része az életemnek, mégis mintha mindig is itt lett volna velem. Most már egy percet sem tudnék elképzelni nélküle. Ha hozzábújok, megszűnik a világ. Ha rám mosolyog, elfelejtek mindent, ami bánt vagy nyomaszt. Akárhányszor a szemébe nézek, eszembe jut, milyen szerencsés vagyok, hogy vele lehetek. Hogy az élet nekem adta őt. Kemény munka áll mögötte, de soha egy percig sem kételkedtem, hogy megérte.

Nekem ő az egyetlen, s tudom, hogy neki én. Szüksége van rám, és ez drágább nekem, mint a világ összes kincse. Jóban, rosszban, mindig vele leszek, s tudom, ő örökké szeretni fog. Érzem minden rezdülését. Értem mindent mosolyát, grimaszát, mozdulatát. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Jobban féltem őt, mint saját magamat vagy bárki mást ezen a világon.

Akik ismernek, mind azt mondják, ragyogok, s kivirultam, mióta ő velem van. Valóban. Átértékeltem az életem, s azóta egészen más dolgok fontosak. Mellette kicsit felnőttem. Még mindig nem teljesen, egy részem most is gyerek, ahogy neki is. Mindennap tanulunk egymástól valamit, s tudom, még nagyon sokáig azt fogom érezni, hogy újra és újra képes meglepni valamivel.

Még egyszer ránézek, mielőtt aludni megyek én is, és azt gondolom:

„Ez már majdnem szerelem…”

…s mielőtt becsukom az ajtót, még egyszer nagyot szippantok a babaszoba finom illatából…

Magányos hajtincs, mi lágyan ringatózik a szélben,

Makacs fájdalom, mi régóta rejtőzik a mélyben.

Ében tükre a léleknek csendes reményt súg még,

Megérintette szívemet, mikor hozzám szólt e kép.

Bronzos bőrét perzseli a szűnni nem akaró hőség,

Semmi nem jutott neki osztályrészül, főként nem a bőség,

Szívszorító csendbe burkolózik régóta egész valója,

Bőrét hűsíti a harmat szemére lehelt sós csókja.

Pernye száll a szélben, fojtó füst gomolyog,

A pici törékeny test szilárdan áll, a többi körülötte imbolyog.

Narancs s vörös pillangó táncol az ében szemekben,

Ahogy a harmat csókja a földre hullva eltűnik a repedésekben.

Deszka recseg, gerenda ropog, az üveg szilánkosra törik,

Elkeseredett erőlködéssel a vörös ördögre vízsugár ömlik.

Fájdalom szakad ki minden szívből, mely elvesztette a reményt,

A hitet meg kell őrizni örökre, bármennyire is kemény.

Hirtelen erős kéz ragadja meg a törékeny kis lelket,

Látom elsuhanni, ahogy arcomba hűsítően hullik a permet,

Sokáig érzem még, ahogy az ében tükör fájdalma szívembe hasít,

Míg csak a mindent felfaló szürke szörnyeteg teljesen el nem vakít.

Tarka árvácska bújik meg a sárga rózsák között,

Szikrázó napsugár tör utat magának a felhők fölött.

A kis virág meghajol, ahogy fújja a makacs szél,

A büszke rózsák mindegyike rá megvető pillantást mér.

Méhek sora dongja körül a sárga szirmokat,

Egy sem száll az árvácskára, hiába hívogat.

Érzi a kis virág, hogy kívülálló a dámák sorában,

Rosszkor nőtt ő ki a földből, nem a saját korában.

Nem csügged a kis tarka, beszívja a napsugarat,

Rövid az élet, ezért nem épít maga köré falakat.

Mosolyogva tárja ki szirmait s az ég felé fordítja,

Szitakötő száll rá, szárnyát szirmaihoz simítja.

Megpihen ott egy ideig, miközben észre sem veszi,

Hogy egy kisfiú hajol föléjük, s szemét rajtuk legelteti.

Ámul a kis virág, hisz mindenki más a rózsákat csodálja,

A szitakötőhöz fordul, s kérdésére a választ tőle várja.

„A válasz egyszerű, csodálkoznod felesleges,

Lehet, hogy szépek a rózsák, de csak Te vagy különleges.

Minden virág tetszetős, de ha nincs benne semmi egyedi,

A szívet rabul nem ejti, csak a szemet gyönyörködteti.”

A kisfiú a házba szalad s édesanyjához fordul:

„A kis árvácskán szitakötő ül, s onnan el nem mozdul.

Ültesd át, Anya, kérlek, nem a rózsáknál, hanem ott a helye,

Ahol szabadon tündökölhet szirma s minden levele.”

Nemsokára a tarka árvácska új otthont kapott,

A rózsák között régi helye irigységet hagyott.

Nem nyomják már el illatát a kevély sárga dívák,

A kis virágot most a méhek is a kert gyémántjának hívják.

Némán ülök a hintán a parkban,

A környező fák néznek rám halkan.

Szívemet mélyen kétségek őrlik,

Lelkemet félénk tehetetlenség gyötri.

A hintán szemem ismerős írásra lel,

Hol egy fiú s lány egymással kérdez-felel.

Hosszú idő, mit együtt töltenek ily módon,

Igazi szeretet-játék ez, nem csupán hóbort.

Minél többet jár a gondolat fel s alá,

Az ész annál biztosabb bizonyítékra talál,

Ahogy lassan lépkedve nagyra nő az óra,

Hogy egy képzelt szerelem mindennek elrontója.

Mégis várom őt, bátorsággal, félve,

Talán nekem is jobb lenne, ha ide nem érne,

Szívembe zordan villan egy rettegett kép,

Hogy a szeretett barát életemből kilép.

Tudom, hogy jön, mégis oly ijesztő várni,

S a titkot végre őszintén lelke elé tárni.

Belém hasít a kétség, hogy jobb lenne elfutni,

Talán nem is olyan jó ötlet a valót megtudni.

Menne már a lában, de lelkem nem mozdul,

Egy ismerős arcra szemem elfordul,

Megpillantom Őt, ahogy felém közeledik,

S a meglepetéstől szeme elkerekedik.

Egy pillanatra, látom, szöget ver a lába,

Megmerevedve tekint rám s a hintára.

Közelebb lép s mellettem lassan helyet foglal,

Tudom, a mi könyvünkben most nyílik új oldal.

Langyos szél a parkban próbál megnyugtatni,

Ő pedig rám tekint arcomat kutatni.

Éget a pillantás, mert hirtelen úgy érzem,

A láthatatlanság csodáját most hiába kérem.

Mosollyal az arcán megérinti kezem,

S a csöndet törő szavakat Ő intézi nekem.

„Éreztem, hogy Te vagy, lelkem tudta végig,

Sokáig hezitáltam, s eljöttem mégis.

Az ismert barna mélységbe nézve, rögtön tudtam,

Nem kell attól tartanom, a rövidebbet húztam.

Lelked tükre elárulja, szíved ugyanazt meséli,

Hogy esze ágában sincs a barátságot szerelemre cserélni.”

Fogyó holdat látva arcán, szívem máris felderül,

Lelkem minden fájdalma örökre elszenderül.

Egy igaz barát szíve csalódásra sosem késztet,

Megérzi azt egy rezdülésből, mit a Te szíved is érez.

A hatalmas súly elillan, mi egy törékeny lányt nyomott,

Aggódás és kétségek, egyszerre mind elfogyott.

Harmat hull arcomról, ahogy magához ölel a hintán,

A cseppekből mosoly rajzolódik ki a sima fa mintán.

Betolom a tepsit a sütöbe. 170 fok, 25 perc. Hm, talán nem kezdek bele semmibe már, inkább kicsit pihenek, amíg elkészül. Kimegyek a teraszra. Csodaszép idő van, ragyogó napsütés. az a fajta, amit ha meglát az ember, akkor az az érzése támad, hogy azonnal ki kell mennie a szabadba, arcát a nap felé fordítani, szemté becsukni, karját kitárni és csak szívni magába a napsütést, mint valami életet adó csodát.

Eldőlök a rattan bútoron lévő hófehér párnán. Észre sem veszem, hogy máris elszunnyadok.

Egy kávézó teraszán ülök. Fa bútorok, hófehér napernyő. Süt a nap, de azért kicsit hűvös van. Egy elegáns fekete ruha van rajtam. A fekete ruhán vidám kis hófehér pöttyök. Kezemen fekete kesztyű. Egy kávéscsésze áll előttem az asztalon, benne illatozó Melange. Békésen kevergetem. Körülöttem beszélgető emberek, elegáns pincérek. Kellemes férfiahang éneke szólal meg, s felcsendül a szívemnek és lelkemnek oly kedves dallam, a La vie en rose.

Mosolyogva nézek le a finom Melange-ra, zamatát már érzem a számban. Kiveszem a kanalat, s leteszem a csésze mellé, amikor észreveszem, hogy valaki megáll mellettem. Hófehér cipő, hófehér nadrág, hófehér pulóver, s egy hófehér kötött sál a nyakán. A sálat fújja a szél. Érzem az illatát. Ő az. Ott áll előtte, teljes valójában. Gyönyörű, őszinte barna szemeivel. Mosolyra húzza száját, s anélkül, hogy egy szót szólna, kezét nyújtja. Táncra hív. Mintha nem is én mozgatném lábaimat. Mennek ők maguktól. Önálló életre keltek. Kezemet lágyan az övébe nyújtom. Még a kesztyűn át is érzem gyengéd érintését. Finoman magához húz, s kezét a derekamra csúsztatja.

Lágyan ringatózunk az andalító dallamra, mint két búzavirág a szélben. Becsukom a szemem. Megszűnik a világ. Csak a dalt hallom, s közben meleg bizsergés fut végig rajtam. Mint ha szárnyalnék, lebegnék a felhőkön. A fekete ruhámon pedig táncot járnak a hófehér pöttyök. Érzem, ahogy mélyen beszívja parfümöm finom illatát. Érzem nyakamon a leheletét. Bódultnak érzem magam. Szinte szédülök.

Lassan eltávolodik tőle. Felemeli kezét s vele az enyémet és átforgat alatta. Közben rám mosolyog. Amikor visszaérek hozzá, egészen közel állok meg. Az arcunk szinte összeér. Becsukom a szemem. Szeretném, ha itt vége lenne a világnak. Csak táncolnék Vele s szállnék karjaiban. Kecsesen a lágy dallamra. Fekete ruhámon összeolvadnának a hófehér pöttyök. Érzem, ahogy arca még közelebb ér az enyémhez és...

...és hirtelen csipogásra ébredek fel. A sütő jelez. Bemegyek a konyhába. Kiveszem a tepsit. A fekete kakaós tésztán gyönyörűre sült a hófehér kókuszhab. Elmosolyodom. Eszembe jut az álom.

Csengetnek. Pisti az. Egy csomagot nyújt át. Azt mondja, nekem jött, csak valamiért neki hozták, de gondolta átveszi és odaadja. Megköszönöm és beinvitálom. Érzi a frissen sült süti illatát, így örömmel lép be. Kibontom a csomagot. Nem jutok lélegzethez. A dobozban a finom selyempapír alól hófehér sálat húzok elő. Az Ő sála. Az orromhoz húzom s érzem rajta az illatát. Lenézek a dobozba. A sálba tekerve egy szál búzavirág. Mellette fekete kártya, rajta hófehér szöveg:

"Köszönöm a táncot!"

- Szia!

- Már vártalak!

- Jól vagy?

- Igen, köszönöm. Te is?

- Persze. Szerencsére most zárva az ablak. A végén megint bezárnának.

- Te kis humoros! Ne aggódj, most már vigyázok!

- Még szép!

- Mi ez a kopogás? Hallod?

- Milyen kopogás?

- Körülbelül percenként hallok egy kis koppanást.

- Ja, tudom már. Nézz csak le!

- Hát ez meg mi a csoda?

- Nem tudom. De innen jön a hang.

- Mi a csodát csinálhatnak?

- Nem tudom, de jól elütik vele az idejüket.

- Érdekes. Te láttál már ilyet?

- Nem. De őket már egy ideje figyelem.

- És mire jutottál?

- Nem sokra. Van ez a fekete-fehér tábla, és rajta azok a fura göcsörtös dolgok, feketén és fehéren. Ide-oda rakosgatják, s közben nagyon gondolkodnak.

- Régóta csinálják?

- Azt hiszem, 2 órája.

- Akkor biztosan jó nekik.

- Igen, biztosan.

- Van kedved eljönni a parkba?

- Persze, biztos jut valami harapnivaló.

- Akkor menjünk!

Két galamb szállt fel a háztetőről. A ház kertjében egy régi faasztalnál egy idős öregúr és egy fiatal férfi sakkozott. A fiatalember az öregúr unokája lehetett. Meg se rezzentek, csak figyelték a sakktáblát, s néha egyikük lépett. Szótlanul ültek ott, elsuhant mellettük a világ. Észre sem vették, hogy már lenyugvóban van a tavaszi nap...

Napokig elég rossz idő volt. Kicsit ismét lehűlt, s esett is. Aztán végre újra visszatért a tavasz. Visszavonult, de aztán erőt vett magán, s legyőzte a tél utolsó utáni elkeseredett próbálkozását, hogy visszavegye a hatalmat. Ő volt az erősebb. Tudta, most már itt az ideje, hogy eluralkodjon a természet felett. Itt az ideje, hogy tavasz legyen.

Kétségtelen. Most már nem csak a természet érzi, de az emberi szívek is. Kivirult minden s mindenki. A vastag kabátok a szekrény mélyén pihennek már. Még az elmúlt néhány esős napra sem vettem elő őket. Talán így fejezzük ki tüntetésünket a tél gyenge próbálkozásai felé, s így támogatjuk hű barátunkat, a tavaszt, küzdelmében.

Ma is nagyot sétáltunk. Manó már elaludt. Békésen szuszog a mellkasomon, ahogy szorosan körülöleli a hordozókendő s testem melege. Kicsit azért gondterhelt vagyok. Ülök a hintán. Rosszul mondtam. Ülök A hintán. Igen, AZON A hintán. Sokat gondolkodtam a napokban, s most becsukom a szemem, élvezem újra a meleg napsütést az arcomon, s eszembe jut, ami néhány nappal ezelőtt történt...

...kortyolt néhányat a habos kávéból. Én is igyekeztem összeszedni magam, hogy ne látszódjon az arcomon a megdöbbenés, a "nem-tudom-mit-tegyek" érzése, és egy elkeseredett kísérlet arra, hogy valahova elbújjak.

Nagyot nyeltem. Letette újra a kávéscsészét a pultra, s elégedetten lenyalta a fahájas tejhabot a fejső ajkáról. Hirtelen ártatan mosolyt próbáltam erőltetni arcomra, s színlelt nyugodtsággal gyorsan valami tennivalót kerestem a pulton.

- Minden rendben - kérdezte gyanakodva.

- Persze, persze, csak elgondolkodtam azon, amit mondtál - feleltem zavartan.

- És mit gondolsz? - kérte ki a véleményemet, s a pultra könyökölve elmerült a zúgó sütő fényében.

Egy percig haboztam. Az egyik felem azt kiáltotta volna, "Én vagyok", a másik felem valamiért félt bevallani. Vártam pár pillanatot, majd így feleltem:

- Légy türelemmel! Ha az élet is úgy akarja, biztosan meg fogod ismerni a titkos barátodat. Ha nem, akkor annak is biztosan oka van.

Láttam, hogy elgondolkodik. Mielőtt bármit szólhatott volna, hozátettem:

- Ne hajszolj semmit az életben. Hagyd, hogy Rád találjanak a jó dolgok. A rosszak sajnos úgyis megtalálnak. A jók pedig, ha hajszolod őket, csak elüldözöd.

Megint elgondolkodott. Rám nézett. Istenem, még sosem hatolt ilyen mélyre a tekintete. Hirtelen megenyhült az arca, s rám mosolygott:

- Tudtam, hogy Te megint meg fogsz nyugtatni! Hallod, boldog vagyok, hogy nem csak egy szomszéd lány vagy, hanem az én csodálatos barátom is!

Azzal odajött hozzám, s puszit nyomott az arcomra.

- Most már rohanok is, elfelejetettem, hogy megígértem egy barátomnak, hogy segítek neki, úgyhogy lassan indulnom kell.

Elindult kifelé.

- Köszönöm a sütit, a kávét újfent, s hogy helyreraktad a lelki békém!

Azzal el is tűnt az ajtóban...

...kinyitom a szemem. Hátranézek a hinta támlájára. No, és az én lelki békém? Azt aztán nem raktam helyre. Sőt. Hogy miért? Mert megijedtem. Féltem, ha elmondom, én vagyok a lány a hintáról, valami megváltozik.

Megnézem újra az utolsó írását.

"Április 12. Ő szívembe lopta mosolyát... :)"

Hirtelen nyugalom költözik a szívembe. Tudom, ha a titokzatos barát eltűnik, akkor sosem fog megnyugodni. Új sort írok.

"Április 25. Ő szívembe lopta halk szavát... :)"

Még nem mondhatom el. Várok. Megvárom a megfelelő pillanatot. Amíg tisztábban lát a szívem. Mit? Hogy nem zavarok-e össze vele mindent. Félek, ha minden összezavarodik körülöttünk, talán újra csak egy szomszéd lány leszek, s ezt nem akarom. Miért? Mert tudom, ő is több, mint egy szomszéd fiú...

Nagyon sokan álltak sorba. Tudtam, hogy még messze, amikor én következem. De éreztem, tudtam, hogy megéri várni. A legtöbben valakivel együtt jöttek, én egyedül. Beszélgettek, rajongtak, ki idétlenül vihogott, ki komolyabban beszélgetett. Előttem két kamaszlány zsizsgett, mögötten két idősebb családanya csevegett. Szinte kivétel nélkül mind nők. Nem meglepő. Magamban elmosolyodtam. Élveztem, ahogy simogatja az arcomat a meleg májusi szél. Már beesteledett, de még mindig nagyon kellemes volt az idő.

Eszembe jutott az álom. A köd. A patakpart. A melegség a kezemen. A pillangó. És a búzavirág. Természetesen. Megvan még mindig. Azóta sem értem, hogyan került oda. Álmodoztam róla, de megmagyarázni nem tudtam. Nagyot sóhajtottam, majd becsuktam a szemem, hogy ne csak a bőrömön, hanem a belül is érezzem, ahogy simogat a szél. Legbelül a lelkemben.

Ismerős bizsergés. Újra. Csak nem? De. Megint Ő. Mintha átlászóvá válnék, s látnám, ahogy ott áll mögöttem. Vagy inkább csak érzem. Érzem, ahogy a lelke megérinti az enyémet. És valami egészen új dolog kerített hatalmába...

Kinyitottam a szemem. A tömeg eltűnt, s a hely is, ahol eddig voltam. Egy nagy kapu előtt álltam. Egyszerű volt. Nagy faajtó, kicsit kopottas. Egyszerű kör alakú kopogtató lógott rajta bánatosan és nagy vas kilincs alatta. Kicsit közelebb léptem. Nyitva volt résnyire. Óvatosan kezem az ajtónak támasztottam és kinyitottam.

Egy lépést tettem előre. Nem ismertem a helyet és mégis tudtam, hol vagyok. Megálltam az ajtóban. Meglepett, amit láttam és mégis ismerős volt. Félelem és bátorság, fájdalom és öröm, csalódás és siker, szomorúság és boldogság, magányosság és szerelem, remény, beteljesülés, reménytelenség és megannyi érzés kerített hatalmába. Sosem jártam még itt, és mégis úgy éreztem, mintha otthon lennék. Szerettem volna beljebb menni, mégsem voltam rá képes. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam.

Hirtelen elsötétült a világ. Újra csak álom volt. A tömeg zúgolódása zökkentett vissza. Kinyitottam a szemem, s körbenéztem, hogy mi történik. Az előttem álló két kamaszlány káromkodott. Kérdőn néztem a mögöttem álló egyik családanyára, aki csak annyit mondott:

- Elment. Ma már hiába állunk sorba.

Csalódottan oszlott fel a tömeg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy még mindig ott állok. Nem éreztem csalódottságot. Újra eljött. Újra megérintett. Ezúttal nem a kezem. Hanem a lelkem. A szívem. S felismertem, hogy az álom a szélben nem más volt, mint a szíve. Ezért éreztem, hogy még sosem jártam ott. De mikor beléptem, olyan volt, mintha a sajátomat látnám. Ezért volt hát olyan ismerős.

Sarkon fordultam és elindultam haza. Boldog voltam, s elöntött a melegség, ha arra gondoltam, hogy milyen sokat adott ma magából. Lehet, hogy nem láthattam Őt, de annál sokkal többet jelentett, hogy a szíve volt az, amit láttam: az álom a szélben...

Nem láttam azóta, hogy eltűnt a ködben. Pedig sokszor felidéztem magamban. Azt az érintést, melyet melegen éreztem kezemen. Azt a tekintetet, mely mélyre hatolt. Azt a mosolyt, mely elvarázsolt.

A tavasz eljött, s vidáman nézett le ránk. Első találkozásom vele maga volt a tökély, egy hosszú kapcsolat kifogástalan kezdete. Olyan volt, mint az álom a ködben. Rám mosolygott, megérintett, szívembe férkőzött. Sokat sejtetett, de nem mutatott meg mindent magából. Tudtam, hogy még látom, még nincs itt igazán, de már látni engedi magát.

Verőfényes napsütés. Hívogat, hogy menjek a szabadba s élvezzem ki minden pillanatát, minden sugarát. Nem ellenkezem hát, megadom magam. Jól is esik. Még jó, hogy hallgattam rá.

Kint minden csodálatos. Szebb, mint gondoltam. Nem változott semmi és mégis minden. A tavasz egy egészen új világot teremtett. Új álmokat. Oh, talán mégsem. Inkább régi álmokat új köntösben. Új reményeket. Új örömöket. S szárnyaló képzeletet.

Sétálok a pataknál. Ismét. Nincs haláltánc. Csak napsütés. Enyhe szellő és a tavasz születésének illata. edvenc írónőm, Jane Austen szavai jutnak eszembe:

"Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek."

Milyen igaz. Talán mindennap ezt teszem. Mert csapongásból nincs hiány. Mit nekem csapongás? Szárnyalás. Szállok, lebegek, örülük az életnek, s az álmaimnak.

Apropó, álmok. Megint álmot látok. Azt hiszem. Mert valóságosnak tűnik, mint mindig. Ülök a patakparton. Furcsa. Sehol egy ember, sehol egy autó. Pedig itt mindig nagy a nyüzsgés. Várjunk csak. De. Ott jön valaki. Közelebb jön. Nem hiszem el. Ilyen nincs! Ez Ő. Újra Ő. Az ismerős tekintet, az ismerős mosoly. Bizsergést érzek belül. Újra érzem a meleg érintést a kezemen.

Lehunyom a szemem egy percre, nagyot nyelek. Kinyitom a szemem, s Ő ott ül mellettem. Izgulok, de nem értem, miért. Erre vártam, vagy nem? Hogy újra eljöjjön, s újra láthassam. Dehogynem. De újra érzem, hogy ez még nem AZ alkalom. Rámnéz, mosolyog. Nem mozdul, de kezével mintha végigsimítaná a hajamat és félrehúzná az arcomba omló hajtincset.

A következő pillanatban kezeit összezárva felém nyújtja. Szemébe nézek, Ő mosolyog. Majd lenéz a kezére, én is követem. Óvatosan szényitja. Egy pillangó pihen benne. Már kiáltanék is, hogy "Elrepül", de nem teszem. Nyugodt vagyok, tudom, hogy nem száll el. Még marad egy kicsit. Rászáll a pulóveremre, egyenesen a szívem fölé. Beszél hozzám. Én a pillangót nézem. Csodaszép. Le sem tudnám írni, mennyi színben pompázik. Nincs is szó rá.

Hideg szellő az arcomban. Ismerős érzés. Megint elment. Nem vagyok szomorú. Ez is csak egy állomás volt. Egy epizód. Visszajön, vagy én megyek. De újra látom majd. Lenézek magam mellé, ahol ült. Egy szál búzavirág. Ragyogóan kék, mint az ég.

Miért pont búzavirág? A búzavirág reményt jelent. Aki adja, annak szándéka nyílt és őszinte, nem függ és nem hoz létre függést. Soha nem kaptam még búzavirágot. Talán most sem. Talán csak erre fújta a szél. Badarság. Ilyenkor nem nyílik búzavirág.

Körbenézek, hogy nem álmodom-e. Tavasz van. Kétségtelenül. Finom enyhe szél fúj a patak felől. Sétáló emberek a patakparton, zúgó autók az utcán. A pillangó eltűnt, talán csak képzeltem. A virág? Ott a búzavirág. Ott a padon, mellettem. Mégis valóság? Talán igen. Talán csak egy álom volt a patakparton...

Lámpalázasan ült a székén a copfos kislány. Szoknyája térdig ért, kis vászoncipő és vékony zokni volt rajta. Szórakozottan lóbálta lábát, ami éppen a padló felett ért. Keze a lábai mellett a széken támaszkodtak, fejét lefelé hajtotta, s himbálózó lábait nézte.

Tudta, nemsokára ő következik. Szívében megvolt a vágy, hogy megmutassa, ami a lekében rejtőzött, de ugyanakkor tudta, csak úgy védheti meg magát, ha soha senkit nem enged be a falak közé. De talán ez a nap más, mint a többi. Talán most bátran megmutathatja.

 - Te jössz! - fordult felé a tanító néni.

Nagy levegő és gyerünk. Lassan kiment az osztály elé. Körbenézett. Nemtörődöm és gúnyos tekintetek, kiéhezve arra, hogy megalázzák és kinevessék. Ő akkor is összeszedte minden bátorságát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ökölbe szorította mindkét kezét, majd újra felnézett, s belefogott:

- Amerikából jöttem, mesterségem címere: M. ó. - kezdte a lány, majd szélesen elmosolyodott.

Csönd támadt az osztályban. Zavartan néztek egymásra a tanulók. A lány továbbra is csak mosolygott és nem csinált semmi mást. Hirtelen egy fiú kiabált be:

- Gyerünk mutasd már azt a mesterséget!

A lány továbbra is csak mosolygott.

- Hogyan találjuk ki ebből? - zúgolódott egy másik diák.

- A morgás helyett, inkább találgassatok! Bizonyára azért mutat ennyit, mert ebből kell kitalálni - utasította rendre őket a tanító néni.

A zúgolódás tovább folytatódott, majd sorra kezdték bekiabálni a feltételezett megoldásokat:

- Mosogató!

- Mihaszna vigyorgó!

- Markológép tologató!

Hangos kélyes kacagásban törtek ki. A kislány már nem mosolygott. Fejét lehajtva ácsorgott tovább. Tudta, hogy megint hallgatnia kellett volna a megérzéseire, és kőkeményes hagyni állni a falakat, s semmit nem engedni ki belőle. A tanító néni törte meg a kínos kacagást:

- Nos, ha már a többiek nem voltak elég ügyesek, elárulod, mi volt a mesterséged?

A kislány habozott, idegesen nézett körbe az osztályban, majd félénken így szólt:

- Mosolyosztó.

Nagy zúgolódás támadt megint.

- Jujj, de szánalmas!

- Csak nem gondoltad komolyan - kiabáltak a többiek, s közben néhányan papírgalacsinokat kezdtek dobálni rá.

- Menj, osztogasd inkább máshol.

A tanító néni kelt védelmére:

- Csend legyen! Meg kell mondjam, ez volt eddig a legtalálékonyabb és legötletesebb feladvány! A modortalan bekiabálás helyett inkább Ti is agyalhatnátok valami hasonlón.

A kislány hálás tekintetét a tanítónénire emelte. Megszólalt a csengő. A tanulók villámgyorsan kapták össze holmijukat, s már rohantak is ki az osztályteremből. Csak a kislány maradt a teremben. A tanítónéni vállára tette kezét s így szólt:

- Ne vedd a szívedre! Tudod, milyenek! Egyszer még bánni fogják, hogy nem becsültek meg Téged.

A kislány nem szólt egy szót sem, tekintete mégis azt mondta a tanító néninek: "Köszönöm."

Visszaballagott a helyére. Összepakolta a könyveit s a tolltartóját. Magához vette az egész pakkot, s felkuporodott az ablakpárkányra. Néhány perc múlva az egész épület elcsendesült. Ez volt az utolsó óra. S a kislány tudta, hogy egyben az utolsó alkalom is, hogy bármit is megmutatott magából a világnak.

Könnyes szemmel bámult ki az ablakon, s leste a társait, ahogy ugrándozva, hangosan indulnak hazafelé. Mostanra már megszokta az egyedüllétet. Nem barátkozott vele senki. Ő mégis erős maradt és sosem vesztette el a hitét, hogy egyszer neki is sikerül barátra találni. Valakire, aki úgy szereti, ahogy megérdemli. S akivel hangosan, ugrándozva indulhat haza. Akinek oszthat a mosolyából...

20 évvel később egy csinos felnőtt nő nézegeti az egyik nagy könyvesbolt kirakatát. A kirakat telis tele egy vadonatúj könyvvel. A címe: Mosolyosztó. Szenzációs siker. Egy hét alatt bestseller lett. A könyvek mellett egy plakát, ami a szerzőt ábrázolja.

Két járókelő áll meg a nőtől néhány lépésre, s sugdolózni kezdenek:

- Odanézz, ez nem Ő?

- Hát, nem is tudom, várj csak - majd kicsit oldalra lép, s felragyog a szeme - Igazad van, ez tényleg ő: a Mosolyosztó!

A kirakat előtt álló nő nem fordul oda. De a mosolya végre nemcsak a szívében lakozik, hanem az arcán is. Becsukja a szemét, s magában azt suttogja:

- Tanító néni! Végül valóban igaza lett!

Most már odafordul a két járókelőhöz, akik fürkészve figyelik. Rájuk mosolyog s először az életében ő is ugrándozva, hangosan indul hazafelé...

Csengettek. Siettem az ajtóhoz, kezemen ott maradt a sütőkesztyű. Kinyitottam, s már meg sem lepődtem. Pisti volt. Nagyot mosolygott s így szólt:

- Már a lépcsőházban éreztem a sütiillatot. Magad sem gondolhattad, hogy ezt kihagyom...

Nagyon nevettem én is, s tártak ki az ajtót, hogy fáradjon be.

- Hm! Túrós! Imádom! - szippantott mélyet a levegőbe, majd nagyot nyelt.

- Dobd le a kabátodat, s ülj le, máris vágok Neked - feleltem - de ha elrontod a gyomrodat a forró sütivel, mosom kezeimet - tettem hozzá szemöldökömet ráncolva.

Mosolygott. Imádom, amikor mosolyog. Nagyon szép szeme van, s ilyenkor még szebb. S ilyenkor kedvem lenne addig ölelgetni, amíg csak bírja a karom, mint egy nagy zsivány gyereket.

Leült a pult mögé szemben velem. Egy papírral kezdett babrálni. Elétoltam a frissensült illatozó sütit és megkérdeztem:

- Kérsz habos kávét is?

Egy szót sem szólt, csak mosolygott megint, úgyhogy egy szó nélkül el is kezdtem főzni, mert tudtam, hogy igent jelent.

- Mi ez a nagy jókedv rajtad? Csak úgy ragyogsz... - fordultam hozzá kérdőn.

- Elmesélek Neked valamit - kezdte titokzatosan.

- Ismered a kis parkot három utcára innen?

Bólintottam, majd folytatta.

- Van egy hinta a parkban. Széles kis fahinta, olyan amilyet meséltél, hogy a nagypapádnál van és sokat játszottatok rajta. Egyszer ott üldögéltem, s elkezdtem nézegetni a hinta támláját. Találtam belevésve valamit:

"Március 10. Gyönyörű nap van :)"

- Megtetszett, s nem tudom miért, írtam rá "választ":

"Március 13. Csoda a világ :)"

- Tudtam, hogy badarság, hiszen, lehet, többet nem is jön az illető, aki írta, de valamiért megfogott, s olyan titokzatos volt az egész.

Kis szünet után felnézett s folytatta:

- Aztán 2 nappal később megint arra jártam, s láttam egy újabb feliratot:

"Március 14. A csoda bennünk van :)"

- Most már menthetetlen voltam. Rettentő kiváncsi lettem, s újra válaszoltam:

"Március 15. ...és a szívünkben és a lelkünkben... :)"

- Másnap nem tudtam menni, de majd megölt a kiváncsiság. Két nap múlva első utam oda vezetett, s nem hiába...

"Március 15. Egy mosolyban ott rejtőzik szívünk, lelkünk :)"

- Végem! Tehát aznap volt ő is, mikor én. Innentől kezdve mindennap mentem, sajnos midnig csak este tudtam. Sosem láttam őt. Valószínűleg Ő meg mindig napközben ment. Egy hónapon keresztül "leveleztünk". Nem tudtam, ki az, de biztos voltam benne, hogy lány. S ha lehet ilyet, megszerettem. Tudtam, hogy nem véletlenül találtam rá, s meg kell, hogy ismerjem személyesen is. Az utolsó üzenetet április 12-én írtam, egy hete. Így hangzott:

"Április 12. Ő szívembe lopta mosolyát... :)"

- Azóta nem jött válasz, pedig mindennap megyek. Hétvégén már kétszer is. Ha várni kell, akkor is meg fogom tudni, ki Ő... Hát nem mulatságos? Lehet, hogy egy öreg bácsika, lehet, hogy egy 5 éves kislány - na jó azt azért mégsem hiszem. De lehet, hogy egy nagydarab rocker vagy ilyesmi. De valamiért érzem a szívemben, hogy egy kedves lány, akit érdemes lenne megismernem...

Pici szünetet tartott, s szájához emelte a kávéját. Szerencsém volt, mert így nem látta az arckifejezésemet. A szám tátva maradt, elfejeltettem levegőt venni. Szerencse, hogy nem volt semmi a kezemben, mert összetört volna. Nem tudtam, hogyan leplezzem zavaromat. Gondoltam rá már hetek óta, hogy elmesélem neki, milyen furcsa dolog történt velem, de nem mertem, mert féltem, hogy kinevet s gyerekesnek és bolond álmodozónak tart majd. Elképedés és szorongás lett úrrá rajtam. Ott álltam, és mozdulni sem mertem. S nem mertem egy hangot sem kiadni a torkomon, mert féltem, hogy elkiáltanám magam: Én vagyok a kedves lány...

(lábjegyzet: ez alkalommal kérem, mindenki vonatkoztasson el attól, hogy a padba való firkálás helytelen magatartás, nem követendő példa... :D )

Régóta vártam a pillanatra. Amióta csak feltűnt az álmomban. Nem kerestem, csak jött. Egyszer csak megjelent, kopogás nélkül benyitott álmaim ajtaján és helyet foglalt. A cipőjét sem vette le. Nem köszönt, csak rám nézett, s mosolygott. Leült és a szék karfájára tette két kezét. Nem szólt egy szót sem, s mintha mégis mindent elmondott volna. Mintha mindig is ismertem volna, s mégsem ismertem meg.

Megkérdeztem volna, kér-e valamit, de még mielőtt feltehettem volna a kérdést, már intett, hogy "Köszönöm, nem". Nem mertem pislogni sem, mert tudtam, ha egy pillanatra is becsukom a szemem, Ő köddé válik. Majd anélkül, hogy felállt volna, éreztem, ahogy megérinti a kezem. A gyomrom bizsergett, a szívem kalapált. Tudtam, hogy még nem jött el a pillanat, hogy itt maradjon velem. Csak benézett. Hogy tudjam, létezik, s el fog jönni.

Aztán ahogy a másik kezemet az Övére akartam tenni, hirtelen eltűnt a meleg érintés a kezemről. Éreztem, ahogy egy hideg fuvallat átfúj rajtam. Mintha csupán szellem lettem volna...

...aztán egyszer csak az utcán álltam. Úgy érztem, mintha csak egy pillanat telt volna el, de tudtam, hogy sokkal több ideig vártam, hogy újra találkozhassunk. Megláttam Őt. Mint fénysugár a sötétben, úgy tűnt ki nekem a tömegből. Messze volt, s elérhetetlennek tűnt, mégis tudtam, hogy elérhetem, megközelíthetem. Mosolyogva nézett körbe a tömegben, mindenki közel akart kerülni hozzá. Hatalmas volt a zaj, nekem mégis mintha csend lett volna. Nem zavart semmilyen hangzavar. Csak Őt hallottam. Hallgattam a mosolyát s a pillantását.

A tömegből a tekintetét egyszer csak felé emelte. Éreztem, ahogy pupilláim tágra nyílnak s szemem feketén ragyog rá. Tudtam, hogy hallja a tekintetemet s rajta keresztül a szívemet és lelkemet. Csak befelé figyeltem s arra koncentráltam, hogy szívem és lelkem mindent, amit neki címeztem, elmondhasson.

Két kar jelent meg mellette, melyek megragadták a vállát. Mielőtt még elvonhatták volna, lesütötte szemét, majd felnézett, s rám mosolygott. Torkomban dobogott a szívem, s hallottam minden szívverést. Éreztem, ahogy tekintete és mosolya nyomot éget a szívemben s lelkemben. Egy észrevehetetlen pillanatra lehunytam a szemem, majd visszamosolyogtam...s még mielőtt felemelhettem volna a kezem, hogy integessek neki, már eltűnt a ködben...

 ...s hirtelen úgy éreztem, zuhanok egy sötét lyuk felé. Ám hirtelen felismertem, hogy a sötét lyuk nem más, mint a valóság. A földetérés egy szélökés volt az arcomban. Szomorú voltam, de mégsem csalódott. Az álom, amit kerestem, csendben eltűnt a ködben. A földre nézve megpillantottam egy gyönyörű színes pillangót. S abban a pillanatban a szívemet újra elöntötte a melegség s a remény, mert biztosan tudtam, Ő nem tűnt el örökre a ködben, hamarosan viszontlátom. Honnan tudtam biztosan? Hát, nem is tudom. Talán csak éreztem a szívemben. De ez nekem elég volt a bizonyossághoz...

Talán már írtam, hogy szeretek Zuglóban lakni. Kellemes hely, nemcsak azt szeretem benne, hogy csendes, nyugodt, szépen rendben tartott - relatíve -, hanem azt is, hogy átszeli a Rákos-patak, ami csupán 3 utcányira van tőlünk.

Egy-két éve egyszer, mikor a pataknál jártam, felfedeztem egy kellemes kis padot. Sokszor mentem ki oda sétálni vagy csak leülni és írni. Egy kis fejszellőztetés után jobban jönnek-mennek a gondolatok.

Ma is erre sétáltam manóval. Csodaszép idő volt. Verőfénye napsütés, igaz, néha erősen fújt a szél, de a meleg napsugarak még így is kellemessé tették.

Jön a tavasz. Nem vitás. A tél még az utolsókat rúgja, próbálkozik, erőlködik, de mind hiába. Már kiszoríthatatlan s megállíthatatlan az a csodálatos évszak és életszakasz, amit csak úgy hívunk: TAVASZ.

Elhaladva a házak mellett, minden második kertben ott nyíladoznak a pici, törékeny hóvirágok, s bár igyekszik a kegyetlen szél letörni őket, lágy száruk ellenére is keményen helytállnak, s megmaradnak. Olyan kecsesnek, s törékenyen erősnek, amilyennek lenniük is kell.

A patakhoz érve láttam, hogy szebbnél szebb vadkacsák úszkálnak benne. Fényes nyak, kecses test, gyönyörű tollak. Majd ahogy elhaladtam mellettük, egyszer csak azt látom, hogy a vadkacsák felszállnak. Tudom, ez nem nagy dolog, nekem mégis az volt. Sokszor láttam már vadkacsákat, de felszállni őket még sosem. Olyan szabadok voltak. Jólesett nézni őket.

Továbbhaladva különös dologra lettem figyelmes. Ahogy sétáltam a patak mellett, észrevettem egy gyémántszőnyeget a vizen. Ha megálltam, az is megállt. Ha továbbmentem, az jött velem. Minden darabja tündöklően csillogva mosolygott rám a víztükörről.

Megtaláltam a padomat. Leültem. A nap éppen szemben járt velem, s melegen sütött le rám, kellemesen simogatva az arcomat. A szél továbbra is fel-feltámadt, s egy igazi kis gyönygszemmel lepett meg. A haláltánccal. Mégpedig a falevelek haláltáncával. Mi is az? Ahogy a szél felkapta a földön heverő elszáradt faleveleke, tovarepítette őket. Azok spirál alakban emelkedtek fel a levegőbe, majd aláhulltak a patakba, s elsodorta őket annak finom lendületű folyása. Csodálatos táncot jártak! Kecsesen körbekeringve felemekedtek, majd aláhulltak, s végleg eltűntek a vizfolyamban. Ezért neveztem én haláltáncnak.

A véletlen vagy a pillanatok furcsa iróniája hozta-e, hogy pár perccel később egy lányt láttam fel s alá sétálni a patak egyik, majd másik oldalán. Hosszú sötét kabátot viselt és sötét sapkát. Monoton lépdelt a kitaposott ösvényen, nem nézett fel. Fejét lehajtotta. szívét láthatóan húzta valami fájdalom. Mintha ezzel a sétával szabadulna meg fájdalmától, ami úgy törne fel belőle, mint a spirálban táncoló falevelek mozgása... majd eltűnne a végtelen kék, napsütötte égben. Talán az ő fájdalma is haláltáncot járt. Hogy átadja helyét valami őj dolognak...

Erősebbre fordult a szél, így felálltam, otthagytam szeretett padomat, s elindultam egy kis utcában hazafelé. A házak között a fákon megannyi vidám kis cinke ugrándozott ágról ágra, csodálatos dallamokat énekelve csilingelő hangjukon.

Most már biztosan tudtam, hogy vége a télnek. Megállíthatalanul itt termett a tavasz. A tavasz énekét hozták s dalolták a cinkék, a tavasz illatát a hóvirágok és a tavasz szelét repítették szárnyukon a vadkacsák...

...s a télen lehullott falevelek haláltánca ugyan valaminek az elmúlását jelentették. Kecse sés szemet gyönyörködtető előadásával is. Ám az elmúlás ezúttal örömet és újjászületést hoz, mert "a tél elmúlt, s jön valami más, ez a szevasz, tavasz..." S remélem, ez még nem "az utolsó felvonás..."

Legutóbb, mikor Pisti átjött, s a fura fiúról meséltem neki, volt még egy gondolatébresztő mondata. Annyira ízlett neki a süti és a habos kávé is megint, hogy megdicsért, aranykezem van. Mondanom sem kell, bennem a legkisebb mondatok és gondolatok is úgy ragadnak meg, mint a régi levélbélyeg a viaszban. Minden impulzust és érzést elraktázorom, ezekből születnek aztán, amiket Te is olvashatsz.

Visszatérve arra, amit mondott. Tegnap, mikor manót kivittem levegőzni, s kedvenc Tabáni zenéimet hallgattam - már régóta ezek a legjobb gondolatindítóim -, valamiért újra felcsengett a fejemben mondata. Aranykezem van...s ahogy általában lenni szokott, elindult a gondolatáradat. Egy olyan egyszerű szóról és dologról, mint a KÉZ.

Nézzük csak, a Földön élünk pár milliárdan, s általánsságban elmondhatjuk, hogy minden embernek van keze, sőt kettő is belőle - sajnos persze vannak kivételek, akiknek betegség, baleset stb. okból kifolyólag csak egy vagy egy sem jutott. A hétköznapok része, megszoktuk, hogy mind a munkában, mind a háztartásban, a kikapcsolódásban, mint pedig a társas kapcsolatokban jelentős szerepe van. Nekünk mégis olyan magától értetődő dolog. Nem kell megdolgozni érte, nem kerül semmibe, csak úgy van. Persze azért vigyáznunk kell rá, de nem dolgozunk érte egy életen át, mint mondjuk egy házért, hogy legyen.

Engem mégiscsak elgondolkodtatott ez a dolog, s kicsit utána olvastam. Először is egy definíciót kerestem rá. A következőt találtam (idézet a Pallas nagy lexikonából):

"kéz
(manus) a felső végtagnak lapátalaku végdarabja, az előkartól keskenyebb nyak: a kézcsukló választja el. Három részből áll: a kéztőből, képközépből és az ujjakból."

Rövid, tömör, benne van a lényeg. Továbbolvastam...

"Jelentősége az egyén működésére nagy, vesztesége súlyosabb mint a lábé, az utóbbiét művileg tűrhetően lehet pótolni, de a kezét nem."

Hát éppen ez az, amire gondoltam. Eszünkbe jut valaha, hogy amikor reggel felkelünk, vagy este lefekszünk, hálát adjuk azért, mert van kezünk? S nem egy, hanem kettő is? Óriási ajándék. Nem telik el úgy egyetlen perc sem a napunkból, hogy ne használnánk. Reggel, mikor felkelünk, megmosakszunk, fogat mosunk, reggelizünk, megisszuk a reggeli kávét. Vagy amikor munkába menet autót vezetünk, majd a munkahelyünkön, használjuk a számítógépet, vagy telefonálunk, esetleg kezet fogunk az üzelti partnerünkkel. Valószínűleg nincs is olyan foglalkozás, amiben ne lenne szükség a kezünkre.

Pótolhatatlan. Két kézzel teljes az élet. Egy kézzel is meg lehet tanulni ugyanazokat a cselekvéseket, de nyilván nem lesz ugyanaz. Van olyan barátom, aki a munkájából kifolyólag elvesztette néhány ujját. Szintén meg lehet így is tanulni ugyanúgy használni a kezünket. De nézzük csak tovább, mit ír még az okos könyv...

"Kéz nélkül született emberek megtanulhatják lábaikkal helyettesíteni, ilyen volt Schwicker Tamás szépiró, Kittel és Ducornet festők, Unthan hegedűs stb."

Ez valóban így van, le a kalappal előttük. De tényleg. Menjünk tovább...

"Nagy jelentőségét már a rómaiak megismerték és nevét szójárásaikben felhasználták (manu reducere, legyőzni; in manu capere urben, elfoglalni a várost, stb.); «a kezét megkérni» a mi nyelvünkben is járatos."

Bizony, bizony. Mennyi mindenben szerepel a nyelvünkben is a kéz! Megkéri a kezét. Kezet fog. Kézről kézre jár. Mosom kezem. ...és még sorolhatnánk. Talán nem véletlenül alakultak ezek ki. De nem is kaarok most nagyon a nyelvészet rejtelmeibe belemenni, inkább továbbgörgetem a gondolataimat. Térjünk át a kapcsolatokra, szerintem kéz fronton ez lesz a legérdekesebb.

Ha megismerkedem valakivel, számomra magától értetődő, hogy azonnal kezet nyújtunk egymásnak (persze engedd meg, hogy most ne térjek ki alaposan a protokolláris szabályokra, ki mikor nyújt kezet stb. Ha bármit nem a protokollnak megfelelően írok, ez egyszer názd el nekem). Kezet fogunk. Mennyit elárul egy emberről, hogy milyen a kézfogága. Erős vagy erőtlen, határozott vagy épp csak úgy odanyújtja a kezét s igazán meg sem fogja a Tiédet. Puha a keze vagy érdes, száraz vagy esetleg sebes. Ápolt a körme vagy sem. Erről eszembe is jutott valami. Sajnos már csak egy nagypapám van, az összes többi nagyszülőmet sajnos már elvesztettem. Nagyon szeretem őt, rendkívüli és kedves ember. Mindig is kétkezi munkából élt, fiatal korában bányában dolgozott, s amióta az eszemet tudom, állatokat gondoz, s hatalmas kertnek viseli gondját. Még 70 év kölött is felásta a kertet. Természetes, hogy a sok kerti munkától érdes a keze. De én nagyon szeretem. Kiskoromban is szerettem. Szerettem megfogni, vagy csak nézegetni. Kicsit hasonlít ahhoz, amit az Arcok c. írásomban írtam. Az ember keze olyan, mint a szeme: kirakós játék, amiből összeáll egy egész élet. Nem beszélve a tenyerünkön látható csíkokat, ráncokat, vonalakat - ki hogy hívja -, amiből állítólag az ember egész élete és sorsa kiolvasható.

A másik dolog, ami a kézről rögtön eszembe jut: az érintés. Érzelmi alapon működő ember vagy - néha sajnos, néha szerencsére -, így borzasztóan fontos az életemben az érintés. Amikor kislány voltam - s még ma is - nagyon szerettem odabújni apukámhoz. Biztonságot jelentett nekem, s szeretetet. Az enyémhez képest ma is nagy és erős keze van. És mindig meleg volt a keze. Én pedig csak odabújtam hozzá, befészkeltem maga az ölébe, arcomat pedig a kezébe temettem. Történhetett bármi más a külvilágban, én így már tudtam, hogy nincs aza katasztrófa, amiben bántódásom eshetne. Arra is emlékszem, hogy amikor gyerekek voltunk a bátyámmal, soha sehova nemmentünk úgy, hogy a szüleink ne fogták volna a kezünket. Szomorúan látom, hogy manapság egyre kevesebb szülő teszi ugyanezt. A szülő rohan elől, fülén lóg a mobiltelefon, s egyedül kullog utána egy kis billegő csöppség. De a kezét senki nem fogja. Nem tanulja már meg kiskorában, milyen nagy jelentősége van annak, hogy valaki fogja a kezét...

Tisztán emlékszem, amikor a férjemmel még kapcsolatunk hajnalán jártunk, nagyon sokat jelentett az első kézfogás. Mármint ez esetben nem a megismerkedés kézfogása, hanem amikor először sétáltunk úgy, hogy megfogtuk egymás kezét. Csodálatos érzés volt. Csodálatos, mert úgy éreztem, már kicsit összetartozunk. A mai napig, megfogjuk egymás kezét, ha sétálunk. És tudjátok mi a csodálatos? Amikor azt látom, hogy a szüleim 31 évnyi házasság után is kézen fogva sétálnak. Szívet melengető érzés ezt látni. Vagy amikor látok egy nagyon idő házaspárt kézenfogja. Ilyenkor jön a már párszor leírt érzés, hogy a világban azért helyén vannak a legfontosabb dolgok.

Egy érintés. Egy ölelés. Nevezz szntimentálisnak, de ezek nagyon fontos dolgok. Vagy egy simogatás. Jobb esetben mindegyik elképzelhetetlen a kezünk nélkül. Számomra ezek részei az emberi kapcsolataimnak. A szeretteimet s a barátaimat mindig megölelem. Mert fontosak nekem, mert szeretném kifejezni nekik, hogy szeretem őket és számíthatnak rám.

Figyeld meg, ha beszélgetsz valakivel és megérint. Ilyenkor annak, amit mond, sokkal nagyobb töltete van, mint gondolnád. Az érintés nem pótcselekvés, azzal kifejezünk valamit. Hogy fontos az illető, hogy kedvelem, hogy szeretnék közelebb kerülni hozzá. Szerintem. Talán másnál más. De alapvetően valami pozitív irányultságot fejez ki. Támogatást, szeretetet, buzdítást, közeledést. S ezt mind a kezünkkel.

Vagy ha meglátunk egy kutyát, egy cicát, megsimogatjuk. Mert tetszik, mert kedvesnek tartjuk vagy mert szeretjük.

Ha már a simogatásnál tartok... nagyon sokat simogatom a kisfiamat. A hátát, a buksiját, a pofiját. A mai napig a legkedvesebb élményem gyerekkoromból, hogy esténként anyukám simogatta a hátamat. Ma is melegséggel tölt el, ha rágondolok. Miért, mert ezzel az egyszerű mozdulattal én éreztem, hogy szeret, hogy biztonságban vagyok, megnyugtatott.

Minden apró emberkének, kisbabának fontosak az érintések. Mert ahogy én is akkor, ők is így érzik a biztonságot, a törődést, a szeretetet, a békét és a nyugalmat körülöttük. Sosem felejtem el, amikor megszületett a kisfiam, és először tartottam a kezemben az ő kis kezét. Az én tenyeremben épp csak egy kis bélyegnyi volt az ő kicsi ráncos mancsa. Neki akkor én jelentettem az életet, aki nélkül szinte nem tudott létezni, a biztonságot, a szeretetet, az oltalmazást. Nekem pedig a biztos tudatot, hogy most már hátralévő életemre ő jelenti a boldogságot és a fényt az életemben.

Egy kicsi kéz az én kezemben. Két ráncos idős kéz egymás kezében. Közhely vagy szentimentális bolondság? Lehet. De érintésre és szeretetre mindenkinek szüksége van. Aki mást mond, az hazudik. Vagy önmagának vagy a külvilágnak. A szeretet mindenkinek a kezében ott van, csak merjük használni. Nem szégyen. Inkább erény.

A minap Pisti ugrott át hozzám. néhány napja nem találkoztunk, s meg akarta kérdezni, hogy vagyunk. Beinvitáltam egy kávéra. No meg persze sütire. Odanyújtottam neki egy szeletet az este sütött citromos lepényemből, s az elismerés nem maradt el. Kétszer kért repetát. Azt hiszem, lassan már sütifüggővé tettem. Sebaj, ráfér egy két plusz kiló, s jó érzés a közös sütizések alatt mindig nevetni látni.

Miközben széles mosollyal a száján majszolta a citromos finomságot, huncut szemekkel kérdést intézett hozzám:

- Nem tudom, hol lapult eddig a tehetséged...?

A kérdés nagyon jól irányzott s időzített volt, elinított bennem valamit. Visszamosolyogtam rá, s így szóltam:

- Hm. Erről eszembe juttattál egy történetet, ha van egy kis időd, elmesélem.

- Csupa fül vagyok - dőlt hátra a székében és elégedetten csipegette fel a citromos lepény utolsó morzsáit is. Én is hátradőltem, s elkezdtem a történetemet...

Volt egyszer egy fiú, aki nagyon szerető és boldog családba született. A szülei értelmiségiek voltak, sokat törődtek fiúkkal és lányukkal is, a fiú húgával. A fiúról már gyermekkorában kiderült, hogy nagyon nagy képzelőerővel áldotta meg a sors. Saját kis csodavilága volt, soha nem unatkozott, mert mindig fantasztikus meséket, történeteket tudott kitalálni, amivel elszórakoztatta saját magát, és a kishúgának is rendszeresen ő mesélt.

A fiú nem csak élénk fantáziájú, hanem nagyon okos is volt. Az általános iskolát végig kitűnő osztályzatokkal végezte. Sajnos azonban barátai nem nagyon voltak. Ha az iskolában fogalmazást kellett írni, messze felülmúlta minden társáét, de amikor fel kellett olvasni, minden alkalommal kinevették és csúfolták, hogy egy fiú nem ír ilyeneket és ő nem is fiú, inkább egy kislány. TErmészetesen a jó tanulmányi eredménye miatt is csúfolták, strébernek bélyegezték. Senki nem tudta, hogy valójában otthon alig tanul. Nagyon jó feje volt a tanuláshoz, általában az órán szinte midnent megjegyzett, így otthon nem sokat kellett már tanulnia. Sokat tanult a kishúgával, segített neki, s a fennmaradó időben pedig a saját kis fantáziavilágában élt, meséket, történeteket talált ki, gyakran ezekből mesélt a kishúgának.

Természetesen az általános iskolai évek meghatározták későbbi életét s éveit is. Az elsők között vették fel a város legjobb gimnáziumába, ahol szintén majdnem végig kitűnő eredménnyel végezte mind a négy évet. Az általános iskolai évek csúfolódásai miatt azonban teljesen bezárkózott, nem nagyon engedett közel magához senkit, nem nyílt meg senkinek. Szerencsére itt már nem kellett fogalmazásokat felolvasni, így soha nem csúfolta senki, de mindenki csak úgy hívta, a furcsa fiú. Női szemmel néve helyes fiú volt, de a lányok sem közelítettek felé, mert ők is csak azt látták, hogy olyan furcsa fiú. Szünetekben általában egyedül üldögélt. Volt egy agyonhasznált vastag füzete, általában az órák között, ebbe írt valamit. Mindenki találgatta, mi lehet a füzetben, de sosem tudta meg senki. A füzetet ki nem engedte a kezéből, úgy őrizte, mint valami aranytojást.

Aztán egy napon sok minden megváltozott. Harmadik osztályban jártak, amikor félévkor új lány érkezett az osztályba. Az apukája diplomata volt Svájcban, de hazajöttek, így került  a lány az osztályba. Sokan az első perctől kezdve fújtak rá, mert szép és drága holmijai voltak, gyönyörű barna szemei, amik még csodálatosabb fényben úsztak, amikor mosolygott. Kedves lány volt. Mivel máshol nem volt hely, így a fiú mellé ültették.

Nem sokat beszéltek. A lány hamar kiismerte azt, hogy zárkózott fiú és nem nagyon nyílik meg, így nem erőltette. Ők elég vándoréletet éltek, sokszor kellett iskolát váltania, így megszokta már, hogy nehéz a beilleszkedés. A lány nagyon sokat figyelte a fiút, és viszont, ám erről egyikőjük sem tudott. Olykor, olykor már egy-egy szót beszéltek, de keveset. A lány megpróbált szépen lassan barátkozni, valóban nagyon lassan ment. Hónapokba telt, mire a fiú elfogadott tőle egy almát. Egy újabb hónap múlva, már együtt ebédeltek. Sokáig összesúgtam a hátuk mögött a többiek, aztán az év végére igazán már senkit nem érdekelt, így békén hagyták őket, ők voltak a furcsa páros. Volt az osztály, és voltak ők ketten. 

Az érettségi évében nagy volt a hajtás. A fiú most is minden akadályt könnyedén vett, a lánynak már akadtak nehézségei. Hosszú hetekig kérlelte a fiút, hogy segítsen neki, míg az végül rábólintott. A lány próbált vele a korrepetálások végén beszélgetni, hogy kicsit jobban megismerje, de a fiú nem nagyon akart megnyílni.

A fiú segítségének köszönhetően mindketten jeles eredménnyel érettségiztek. Az év végére a fiú zárkózottságához mérten egészen jól összebarátkoztak. A lány mindig is érdeklődéssel figyelte, hogy mit írogat minden szünetben a fiú, de tudta, hogy felesleges lenne faggatnia; csak akkor fogja elárulni, ha ő akarja. De sosem tette. Pedig a lány tudta, hogy nagyon értékes dolgok rejtőzhetnek a titokzatos, agyonhasznált füzetben.

Az érettségi napján a vizsgák után együtt mentek haza. Csendesek voltak mindketten. Megálltak a parkban annál a padnál, ahol gyakran leültek iskolai után. A fiú a fákat nézte, a lány szomorúan lehajtotta a fejét, s a köveket rugdosta. Ő törte meg végül a csendet:

- Nem tudtam eddig, hogyan mondjam el. Apukámat újra Svájcba helyezik, így nekünk is vissza kell mennünk. Két hét múlva kell indulnunk.

A fiú csak hallgatott, tovább leste rezzenéstelen arccal a fákat.

- Mióta tudod? - kérdezte a lánytól, de nem nézett a szemébe.

- Két hete. De nem tudtam, hogyan mondjam el Neked - válaszolta félig elcsukló hangon. Te vagy az egyetlen barátom és megszakad a szívem, hogy itt kell hagyjalak. Bárcsak ne kellene elmennem...

- Gyere, menjünk haza, már biztosan kiváncsiak othon az érettségi beszámolónkra - felelte a fiú, azzal elindult. Egész úton hazafelé egy szót sem szóltak egymáshoz. A lány küzdött a könnyeivel, a fiú csak meredt maga elé, de nem mutatott érzelmet.

A következő napokban nem beszéltek. A lány többször kereste telefonon, de csak a fiú anyukájával tudott beszélni, aki minden alkalommal azt mondta, hogy a fia elment itthonról és csak este jön haza, de átadja az üzenetet. Egyik alkalommal sem jött válasz.

Egy hét után aztán egy futár csöngetett be a lányhoz. Egy vastag, A4-es méretű csomagot hozott. A lány csodálkozva átvette, majd kibontotta. Több száz oldalnyi A4-es lap volt összekötve, s ahogy elkezdte lapozni, látta, hogy mindegyiken egy-egy vers van. Elkezdte őket olvasni, s elállt a lélegzete, percekig nem tért magához. Megnézte az oldalszámokat. 365. 365 vers, az elmúlt egy évből. Tudta, hogy kié az ismerős kézírás. A fiú küldte neki. Az elmúlt egy év minden egyes napján írt neki egy verset.

Gondolkodás nélkül felkapta az egész paksamétát, és szaladni kezdett. Meg sem állt a fiú házáig. Bekopogott. Az édesanyja nyitott ajtót. Meglátta a lány könnyes, zaklatott arcát, kezében a nagy halom kéziratott, s csak ennyit mondott:

- Hátul van a kertben.

A lány most már lassú léptekkel haladt át a házon, majd ki a kertbe. A fiú fát aprított éppen. Ezúttal nem volt sehol a füzet. Fülében fülhallgató, farmrnadrág volt rajta, felül semmi. Ahogy a fát vágta, megfeszültek kar- és mellizmai, apró izzadságcseppektől csillogott az arca. A lány egy percig habozott, bár tudta, mit tegyen. Most először egészen máshogy nézte a fiút. Tudta, hogy már régen nem csak barátok. De csak a fiú versei és a távozás okozta félelem, hogy elveszítheti döbbentette rá, hogy nem csupán barátok többé.

Közelebb lépett a fiúhoz, aki csak ekkor vette észre. Megállt a kezében a fejsze, majd a tuskóba lendítette. A lány egészen közel lépett, még mindig kezében szorongatta a verseket. A fiú lenézett a papírkötegre, majd a lány könnyáztatta szemére, s csak ennyit mondott:

- Sajnálom, nem tudtam már magamban tartani...

...de még mielőtt folytathatta volna, kiejtette a kezéből a papírcsomagot, a fiúhoz simult és szenvedélyesen megcsókolta. Hosszú percekig nem engedtél el egymást...

Aznap valami hatalmas "zaj" hallatszott. Leomlott egy hatalmas fal. A fal, amit a fiú maga köré épített még gyerekkorában. Mert rátalálta arra, aki meglátta benne az igazi értékeket, anélkül, hogy különösebben ismerte volna. Aki rá tudta venni arra, hogy ne rejtse el többé tehetségét.

- Ez nagyon szép történet volt - vágott közve Pisti, aki mosolyogva kortyolta el utolsó csepp habos kávéját, majd így folytatta:

- És mi lett azután? A lány nem ment el Svájcba?

- De igen. Elment Svájcba, de egy év múlva hazajött, átiratkozott egy itteni egyetemre, hogy a fiúval lehessen. Aztán ré egy évre a családja is ismét hazajött.

- És mi történ az egy év alatt és utána?

- Az egy év alatt folyamatosan leveleztek, a fiú kétszer ki is ment hozzájuk. S ez idő alatt újabb 365 csodálatos vers született, egy regény és egy novelláskötet is. Utána? Nagyon boldogan éltek együtt, tavaly volt az esküvőjük. S még abban az évben, mikor a lány hazajött, a fiúnak kiadták egy verseskötetét és a novelláit is. Ma már az egyik legelismertebb író. Nemsokára fog megjelenni a regénye, aminek a címe: A fura fiú.

- Te honnan ismered ezt a történetet? - kérdezte csodálkozva Pisti.

Magam elé nézve nagyot mosolyogtam, majd így feleltem:

- Én vagyok a fura fiú kishúga.

Pisti szemei elkerekedtek a csodálkozástól, majd így szólt:

- Ejha, még nagyon sok midnent nem tudok Rólad!

Egy sokat mondó mosollyal válaszoltam. Valóban. Még sok mindent nem tudunk egymásról. Azt hiszem, nekem is sok minden van még a furcsa, elhasznált vastag füzetemben, amit senkinek nem mutattam még meg... 

Beköszöntött a tavasz. Idén egy kicsit későn, de annál szikrázóbban. Sokáig uralkodott a tél, de végül mégiscsak legyőzte az újjászületés, s a természet fiatalos lendülettel kezdte el bontogatni új életet hozó szárnyait.

Alig múlt délután egy óra. A nap magasan táborozott az égen, tündöklő sugarai finoman simogatták a virágok szirmait, a fák leveleit, s a felé forduló derűs arcokat. A kellemes koratavaszi meleget lágy szellő tette még kellemesebbé.

A Várban a kis kávézó teraszán egymást váltották az étvágyukat csillapítani vágyó vidám turisták, üzletemberek és néhány család. Egy japán turistacsoport boldog mosollyal látott neki az étlap átböngészésének. Két idős német házaspár, nagy kacagással hallgatta a társaságukban lévő fiatalember élménybeszámolóját. 3 középkorú, öltönyös üzletember, nagy precizitással és határozott figyelemmel koncentrált a negyedik fiatalember mondandójára s az előtte fekvő laptop képernyőjére.

A terasz szélén fiatal anyuka üldögélt 2 éves forma kisfiával. Kedves arca sugárzott a boldogságtól s a kisfia felé áradó határtalan szeretettől, miközben kisfiát figyelve 2 piros kisautót vett ki a táskájából. A kisfiú az asztal mellett álló korlátra támaszkodva hatalmas szemeivel érdeklődőn figyelte a macskaköves úton elhaladó néhány autó és egy lovaskocsi kerekeinek zaját. A kisfiú néha édesanyja felé fordult, egy-egy kérdést intézett felé, amire az édesanya szerető mosollyal válaszolt. A kisfiú egy pillanatra megállt, elgondolkodott, majd csillogó szemekkel visszafordult a korláthoz s tovább figyelte a körülötte tovasuhanó világot. Kis kezeiben közben kitartóan szorongatott 3 szál tűzpiros pipacsvirágot.

A mögöttük lévő asztalnál csinos fiatal nő foglalt helyet. Ében fekete tűsarkú cipője kecsesen csüngött formás, egymáson nyugvó lábain. A mosolygó koratavaszi napsugarak gyémántként csillogtak harisnyáján. Elegáns, drága, fekete kosztümöt viselt, ami kihangsúlyozta karcsú alakját. A blézer gomjai szorosan zárták be mellkasát, nem sokat láttatva abból. Csupán karcsú nyaka villant ki, melyen visszafogott, egyszerű aranylánc lógott, a láncon pedig egy pici arany karika gyűrű. Formás nyakán átdobott mályva színű sálat melankólikusan dobálta a friss szellő. Hosszú, hullámos vörös haja vadul ringatózott a széllel. Arca akár egy porcelánbabáé, olyan selymesen, hibátlanul és hamvasan tündökölt a fényben. Szemét nagy kerek napszemüveg takarta el.

Fiatal pincér jelent meg az ajtóban, tálcáján egy habos cappuccinoval s egy kis pohár vízzel. Szinte szállt a hölgy felé.

- Parancsoljon! - tette le udvariasan a hölgy elé a csészét és a poharat, majd hozzátette: Hozhatok még valamit?

A fiatal nő csak bólintott a fejével, hogy nem, arca meg se rezzent. Kecses, hosszú ujjaival megfogta a csésze fülét, s finom ívű, mályva színben pompázó ajkaihoz emelet a cappuccinot. Arca a távolba meredt, szemét továbbra is takarta a szemüveg. Másik keze egy rozoga, régi, kopott, míves könyvön pihent, melyből egy régi, sephia fénykép sarka lógott ki a könyv közepén.

Ismerős dal csendült fel a terasz hangszóróiból. Amikor megszólalt a "Mert álmok nélkül a félelem ölel..." hangzású sor, a fiatal hölgy nagyot nyelt, arcizmai kissé megfeszültek. Néhány pillanattal később szemüvege alól csillogó könycseppek szaladtak végig bársonyos arcán...

A szomszéd asztalnál a kisfiú már nem az utcát figyelte. Tekintete már jó ideje a szép fiatal nőn nyugodott. Izgalommal mozgolódott székén, majd egyszer csak leppattant róla és odalépett a hölgyhöz.

- Szia! - szólalt meg kis cérnahangján.

A hölgy nem tudta, honnan jön a hang, majd kérdőn nézett le a kisfiúra. Közben édesanyja is észrevette s utána ment:

- Kisfiam! Gyere vissza, ne zavard a nénit!  - majd a hölgy felé fordult - Ne haragudjon!

- Semmi gond - szólalt meg a nő mély, bársonyos hangján.

A kisfiú felnézett rá, s így folytatta:

- Te olyan szép vagy, hogy ha anyukám nem lenne, Téged vennélek feleségül - majd széles mosollyal rátette kezét a hölgy kezére, ami ölében nyugodott.

A nő alig látható félmosolyra húzta kecses száját, s ismét nagyot nyelt, majd hozzátette - Köszönöm!

- Gyere, kisfiam, most már tényleg ne zavard a nénit - s az édesanyja visszakísérte kisfiát az asztalukhoz. Mennünk is kell, gyere szépen.

Összeszedte a kisautókat, majd ráadta kisfiára lange tavaszi kabátját, aki azóta sem vette le szemét a hölgyről, s még akkor is csak őt figyelte, mikor már messze jártak a kávézótól.

Egy órával később az édesanya és a kisfiú a Halászbástyánál sétáltak, amikor a kisfiú  egyszer csak felkiáltott:

- Anya, nézd! Ott a szép néni! Repülni készül? - mutatott a kisfiú egy eldugott kis sarokra, ahol a hölgy egy kőfal szélén egyensúlyozott. Az édesanya azonnal odakapta fejét, s tátva maradt a szája. De még mielőtt egy hang is kiszaladt volna a száján, a kisfia kirántotta apró kezét az övéből, s elkezdett nyílegyenesen a hölgy felé szaladni.

Az édesanya hanyatt homlok rohant kisfia után, aki előbb érte oda a fiatal nőhöz. Ahogy  akisfiú a hölgy háta mögé ért, halkan megszólította:

- Szia szép néni!

A hölgy erre finoan összerezzent, s a válla fölött lenézett a kisfiúra, aki hatalmas mosollyal, tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, kezében még mindig a 3 szál tűzvörös pipacsot szorongatta.

- Repülni szeretnél, mint a csip-csipek? - kérdezte gyermeki ártatlansággal a kisifú.

A nő csak nagyot nyelt. Már nem volt rajta szemüveg. Hatalmas mogyoróbarna szemeiben zavartság és szomorúság tükröződött. Habozott. Hirtelen nem tudta, mit tegyen. Ma reggel úgy kelt fel, hogy ez lesz az utolsó napja. Biztos volt benne, hogy nem kell több éjszaka álomba sírnia magát és nem kell több fájdalmat lenyelni és elviselni megtépázott szívének és lelkének. Lelépett a kőfalról és lehajolt a kisfiú mellé. Közben az édesanya is odaért és aggódva figyelte a történéseket.

- Valami olyasmi - szólt gyengéden a kisfiúhoz.

- Neked adom a virágomat, mert olyan szomorúnak tűnsz. Szeretném, ha mosolyognál és vidám lennél, mert akkor még szebb leszel - mondta a kisfiú, miközben a hervadt pipacsokat a hölgy felé nyújtotta. Ő félénken elvette, miközben a kisfiú így folytatta:

- Szeretetvirág, varázsereje van - s szélesen elvigyorodott.

A fiatal nő nagyot nyelt, de nem tudta megfékezni kitörő érzéseit, s könnyek árasztották el gyönyörű szemeit, majd a könnyek patakokban folytak végig hófehér arcán. A kisifú kérdőn nézett fel édesanyára, aki mosolygó szemeivel bólintott neki egyet. A kisfiú visszafordul a hölgy felé és közelebb húzódva, megölelte lábát és így szólt:

- Ne sírjál, a szeretetvirágok vigyáznak rád. Gyere sétál velünk és nézegessünk csip-csipeket!

A fiatal nő felnézett a kisfiúra könnyektől áztatott szemével és gyengéden megsimogatta arcát. Úgy érzete szíve kiszakad mellkasából. Ám ez alkalommal nem a fájdalomtól és a szomorúságtól...a boldogságtól...mert egy apróka kisgyermektől kapott valamit, amit már nagyon hosszú évtizedek óta senkitől...Szeretetet. S a három szál szeretetvirág valóban varázserővel bírt, mert aznap megmentett egy életet... 

A tegnapi arcok írásom is jó hosszúra sikeredett. Ha valmairől elkezdek írni, általában úgy futkosnak a sorra születő gondolatok s előkerülő emlékek a fejemben, mint a felmosóvödörben a kicsi buborékok. Annyira belemelegedtem az írásba, hogy egy valamit kifelejtettem belőle. Talán az egyik kedvenc "arc" történetemet...

Azt hiszem, még nem meséltem, hol láttam, hogyan találkoztam először a szomszéd fiúval. Nagyon emlékezetes nekem, talán azért is maradt meg bennem annyira, s lettünk végül barátok, mert mély nyomot hagyott bennem. Hogyan jutott ez most eszembe? Tegnap este új fincsi sütit próbáltam ki, s nem hagyhattam ki, hogy ne vigyek egy kis kóstolót a szomszédba.

Szokásos kisfiús mosolyával fogadott, s mondta, hogy gondoltalolvasó vagyok, mert ha nem jöttem volna, ő előzött volna meg, mert mutatni akart valamit. Van egy zeneszám, amit igazán magénak érez. Még nagyon új, és azt szerette volna, ha tőle hallom először. Mosolyogva folytatta azzal, hogy biztos benne, hogy nagyon fog nekem tetszeni.

- Kellőképpen felcsigáztál és kíváncsivá tettél, úgyhogy ne is húzd tovább az időt... - feleltem. Elővette a számítógépét, beizzította a Media Playert és elindított egy számot...

...nem is olyan régen írtam az egyik bejegyzésben, hogy megállt velem a világ. Ez történt most is. Meállt a világ, minden elcsendesült, és távolinak hangzott, csak a dalt hallottam hangosan és valahogy más világba kerültem. Nem Mosolyország volt ez most, valami egészen más, nem is tudom leírni, pontosan mi...

Akkor éreztem ilyet, mikor a nászutunkon New Yorkban sétáltunk az isten tudja hanyadik utcán. Elhaladtunk a Rockefeller Center előtt, emberfelhő hömpölygött végig a járdán, a sárga taxik végigsuhantak a széles utcán, jellegzetes dudaszót húzva maguk után. Néhány méterrel előrébb egy szaxofonos férfi tűnt elő a járókelők közül a járda szélén. Olyan érzés volt, mintha egy igazi amerikai filmbe csöppentem volna bele. A világ megállt, mindenki lelassult, én is, a hangok távolinak tűntek, csak a szaxofon dallamát hallottam hangosan, ahogy lágyan simogatta az arcomat a nagyvárosi szellő. Talán nem is annyira filmben éreztem magam, hanem egy másik világban...

De visszatérve a szomszédban hallott dallamhoz: ahogy megállt a világ, úgy éreztem, újra átélem azt a pillanatot, amikor először találkoztam a szomszéd fiúval. Hiavtali ügyeket intéztem, sorbanállás, embertömeg, várakozás. Sorszámot húztam, s leültem egy üres székre. Elővettem a szükséges papírokat, hátradőltem, s tekintetem végigsuhant a várakozó tömegen, aztán hirtelen megakadt egy fiún. Illetve férfin. Nem azért tűnt fel nekem, mert kitűnt a szürke tömegből. Épp ellenkezőleg. Pontosan azzal tűnt fel, hogy egyáltalán nem tűnt fel. Ekkor ott is elcsendesült a világ, valahogy minden más lelassult és elcsendesült. Csak őrá figyeltem. Kicsit görnyedten üldögélt egy széken, sorszámát szorongatva. Tetőtől talpig végighaladtak rajta szemeim. Barna cipő, sötét zokni, világos nadrág, visszafogott lila ing, barna kabát. Volt valami egészen furcsa és egészen szokatlan az egész jelenségben, ami nem hagyta levenni róla a szemem. Lábait kicsit befelé fordította, néha felnézett.

Egyik alkalommal sikerült elkapnom egy pillantását. Haja nem lógott a homlokába, így arca sokkal feltűnőbbnek hatott, mélyen ülő, barna szemei igazi villámcsapást mértek rám. Ha láttál már igazi beszédes szempárt, hát az övé az volt. Nincs annyi jelző a világon, amivel le tudnám írni, amit láttam benne. Furcsa érzés fogott el, mert a két szeme két különböző világot tárt elém. Az egyikben huncut kisfiús mosoly halvány fénye tükröződött, megannyi álom és kitűzött cél, eltökéltség és céltudatosság. A másik szemében félelem ült, szomorú csalódások kínkeservesen begyógyult hege. Majd hirtelen elkapta a tekintetét, ahogy észrevette, hogy rajta felejtettem a szemem. Láttam, hogy zavarba jött. Ezután sem tudtam levenni róla a szemem. Egyszer még ő is visszanézett, de utána inkább a földet bámulta zavartan...

Hirtelen Pisti ébresztett fel.

- Hogy tetszett? - kérdezte mosolyogva.

- Káprázatos, igazi remekmű! Nem feltétlen slágergyanús, de aki meghallgatta, nem felejti el, amit ki akar fejezni.

Igazán megfogott. Miért? Mert az egész úgy ahogy van, gyönyörű. A dallam, a szöveg. Tökéletes. S egy mondata különösen megfogott. Melyik? "Álmok nélkül a félelem ölel..." Miért? Mert eszembe juttatta, hogy amikor először láttam az én kedves szomszédomat, pontosan ezt láttam a szemeiben. S tudtam, hogy nem most láttam utóljára...és azt kívántam, bárcsak jobban megismerhetném s újra belenézhetnék abba az őszinte szempárba, ami számomra beszédesebb mindennél...

Hittem benne, s sikerült. Közelebb volt, mint gondoltam. Amikor kiderült, hoyg szomszédok lettünk, jót mosolyogtunk mindketten az első "találkozáson". S azóta is mindig megkeresen azt a szempárt. Egyre több mindent árul el. Pistit megkértem, írja ki nekem egy CD-re ezt a csodálatos zenét. Nem csak azért, mert szép, hanem, mert megérintett. Mert kicsit róla szól, kicsit rólam, kicsit sok mindeki másról. De legfőképpen azért, mert tudtam, hogy mindig azt fogja eszembe juttatni, amikor megláttam egy őszinte szempárt...s lehet, hogy ebben a szempárban szomorűságot vagy csalódottságot is láttam, de valahol érzem, hogy eljön az idő, amikor ő is beköltözik majd az én örökké boldog és vidám Mosolyországomba...