Magányos hajtincs, mi lágyan ringatózik a szélben,

Makacs fájdalom, mi régóta rejtőzik a mélyben.

Ében tükre a léleknek csendes reményt súg még,

Megérintette szívemet, mikor hozzám szólt e kép.

Bronzos bőrét perzseli a szűnni nem akaró hőség,

Semmi nem jutott neki osztályrészül, főként nem a bőség,

Szívszorító csendbe burkolózik régóta egész valója,

Bőrét hűsíti a harmat szemére lehelt sós csókja.

Pernye száll a szélben, fojtó füst gomolyog,

A pici törékeny test szilárdan áll, a többi körülötte imbolyog.

Narancs s vörös pillangó táncol az ében szemekben,

Ahogy a harmat csókja a földre hullva eltűnik a repedésekben.

Deszka recseg, gerenda ropog, az üveg szilánkosra törik,

Elkeseredett erőlködéssel a vörös ördögre vízsugár ömlik.

Fájdalom szakad ki minden szívből, mely elvesztette a reményt,

A hitet meg kell őrizni örökre, bármennyire is kemény.

Hirtelen erős kéz ragadja meg a törékeny kis lelket,

Látom elsuhanni, ahogy arcomba hűsítően hullik a permet,

Sokáig érzem még, ahogy az ében tükör fájdalma szívembe hasít,

Míg csak a mindent felfaló szürke szörnyeteg teljesen el nem vakít.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.