Nugát illat. Selymes étcsokoládé. Lágy karamell. Omlós marcipán. Nosztalgikus mogyorókrém. Érzéki kávéaroma. Simogató tejszínes, manduladarabos töltelék. Finom narancs íz lengi körül a számban szétolvadó kis kerek bonbont. Megleptem magam a szülinapomra egy óriási doboz bonbonnal. Olyannal, amit apától kaptam mindig. Amikor még velem volt.

Melegen süt be a nap a szobába. Csend van, csak a szél fúj, visszafogottan, békésen, mint aki nem akarja megzavarni a háborítatlan magányos nyugalmat. Kinézek a szép tiszta üvegen, az Astoria mozdulatlan életét figyelem. Vétek elvesztegetni idebent ezt a szép időt, ezért veszem a kabátomat és a táskámat, majd elindulok. Még érzem a számban a narancsos csokoládé ízt, amikor bezárom az ajtót, s lefelé haladok a lépcsőházban.

Becsukom magam mögött a nagy vasajtót, s összehúzom a kabátot. Meleg szeptemberi napsütés, de azért már érezni az ősz közeledtét. Nyugalom, csend, mozdulatlanság, csak egy-egy falevelet sodor el előttem néha a kora őszi szél a Rákóczi úton. Átsétálok az aluljárón, majd elindulok a Kiskörúton a Nemzeti Múzeum felé.

A Múzeum körúton is egyedül járok. Csak a szél szólongat, egy mosollyal felelek minden kérdésére. Mire a múzeum kerthez érek, egészen jó barátok lettünk. Aztán besétálok a kapun, s látom, máris tovaszállt. Még visszainteget, de ő is megy a maga útján, így újra csak én vagyok. Leülök egy padra a fák alatt. Behunyom a szemem, s várom, hogy a szeptemberi napsugár megolvassza arcomon a magányos jégborítást. Dolgozik, igyekszik, jobbról is, balról is, aztán még egy nekifutás szemből, s végül feladja. Csak a felszínt simogatta. Nem elég erős ahhoz, hogy megtörje a felszín alatt. Még csukva a szemem, mikor elmosolyodom.

Minden nap itt ülök, s várom, hogy jöjjön. Jöjjön egy napsugár, egy erős szél, egy heves zivatar, egy makacs fullánkos, egy eltévedt papírrepülő vagy egy mérgesen elhajított kő, ami megtöri a zord takarót.

Nem jön. Most már nem szomorkodom miatta. Most már büszke vagyok magamra. Büszke, mert együtt tudok élni az egyedülléttel. Egyedül ebben a furcsa világban. Nem is annyira rossz. Azért hiányzik a villamos robogása, a madarak csicsergése, a járókelők zsivaja, s néha még az autók zaja is.

Az ölembe veszem a táskámat, előveszek belőle egy bőrkötésű füzetet. Fekete toll áll ki belőle, ott nyitom ki. Írni kezdek.

„Szeptember 10. Nagyon szép idő van. Az Astoria és a Múzeum körút méltóságteljesen üdvözli a kedvesen hömpölygő kora őszi szellőt. A narancsos volt a legemlékezetesebb, a kedvencem azonban mégis az egyszerű, mégis díjnyertes selymes étcsokoládé volt. Holnap is újra találkozom velük. Talán akkor másként fog ízleni, s más lesz a kedvenc. Ma először érzem, hogy jó egyedül ebben a világban. Most már nem is olyan riasztó, hogy sehol egy hang, egy ember, egy zaj. Csak én sétálgatok ebben a nagy városban. Meg a narancsos bonbon íz a számban.”

Becsukom a füzetet, kinyílik az ölemben a hátlapjánál. Egy bonbon papír fekszik benne. Az orromhoz emelem, s finoman beszívom a lágy illatot. Selymes étcsokoládé. Megfordítom, rajta csúnya írás:

„A kedvencem. Mert selymes étcsokoládé az élet. Aki csak befalja és lenyeli, annak keserű, de aki hagyja a szájában szétolvadni, annak édes, krémes, selymes. Legyen mindig Veled, kislányom!”

Elmosolyodom, majd becsukom. Felállok, kezemben a füzettel, s elindulok hazafelé a csendes kiskörúton.

- Kisasszony! Azt hiszem, elejtett valamit…!

Szinte táncolva sétálok haza a Múzeum körúton, mert érzem, hogy a mozdulatlan csendben selymes étcsokoládé illatot hoz nekem a kora őszi szél…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.