- Köszönöm!- szólok a pincérnek, ahogy kihozza a kávémat.

Melegesen süt a nap, bár néha felhők takarják el, s erős szél fúj. Szombat van, délelőtt tíz óra. Szokásos találkozónkra várom Katát. Negyed órája hívott, hogy késik, elaludt, úgyhogy rendeljek csak, amíg ő ideér. Békésen tekintek körbe, ahogy megkeverem a fahéjillatú, csábítóan habos tejeskávét. Pezseg az élet a kávézó teraszán.

- Elnézést! – hallom az ismerős hangot a közelből egy nagy puffanás kíséretében.

Kata az. Közeledik. Úgy, ahogy mindig szokott. Nagy sebbel-lobbal, s közben az egyik asztalnál leveri egy idős úr táskáját, ahogy integetni akar nekem. Elmosolyodom. Nem is ő lenne, ha nem érkezne mindig valamilyen hangos beugróval.

- Szia Kata! – köszönök neki két puszi kíséretében.

Leülök, ő is lehuppan a kényelmes, párnázott fonott székbe. Nagy lendülettel leteker egy vékony pepita sálat a nyakáról, majd leveszi fehér kabátját. Látom, hogy feldúlt.

- Mi a baj?

Pillanatra habozik, majd kifakad belőle a magyarázat:

- Ne is kérdezd! Nem hiszem el, hogy velem minden héten történik valami. Múlt héten az irataim, előtte a bokám, most meg a bolt.

Lesüti szemét, majd feszülten az itallapot kezdi böngészni.

- De hát mi történt? – kérdezem, miközben a kávémat kortyolom.

Fiatal pincér lép az asztalunkhoz, Kata egy moccachinot kér tőle, majd becsukja az itallapot, leteszi az asztalra és felém fordul.

- Tegnap kaptunk új árut a boltban. Csodálatos holmik érkeztek, a szivárvány leggyönyörűbb színeiben. Remek anyagú, igazán divatos darabok. Éppen befejeztem a kipakolást, amikor egy napszemüveges, kifent cicababa lépett be az üzletbe. Gréti foglalkozott vele, úgyhogy vissza is mentem a pulthoz, délelőtt még nem voltak sokan. Aztán hamar jött ő is, a hölgyemény lepattintotta, mondván: „Köszönöm! Csak nézelődöm!” Aztán elég sokáig nézelődött, kicsit gyanakodva néztem rá időnként, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Aztán míg Gréti a pénztárnál rendezett pár dolgot, bementem a raktárba.

Kata nagyot nyel, majd így folytatja:

- Aztán egyszer csak az ajtóban lévő riasztó visítására kaptam fel a fejem, s rohantam ki. Grétire néztem, de mondania sem kellett semmit, tudtam, hogy a cicababa volt. Futottam ki a boltból, de már csak egy távolodó fehér Audi TT Cupét láttam, benne a szélben lobogó szőke hajkoronát.

- Mit vitt el?- kérdezem együttérzően.

Kata fanyarul elmosolyodik.

- Tudod, érdekes, mert szerintem semmi mást, csak egy mályva selyemsálat, amit ki is néztem magamnak, hogy talán megveszem, olyan finom és elegáns. Sosem értettem, akinek van pénze így kifenni-kenni magát és apuci ilyen autót tesz az agyonfitnessezett és szétplasztikázott feneke alá, az miért szorul rá arra, hogy ellopjon egy sálat?

- Nagyon sok ilyen van, Szívem, ezen ne is bosszankodj!

Igyekszem megnyugtatni Katát, de tudom, hogy még egy hétig ezen fog morfondírozni és csak nő az amúgy sem kicsi előítélete a hasonló megjelenésű hölgyekkel szemben. Elmosolyodom. Megpróbálok témát váltani. A nővéréről kérdezem, a múlt héten született meg a kislánya. Kata vonásai rögtön enyhülnek, boldogan áradozik a kis csöppségről.

Aztán egyik pillanatról a másikra megfagy az arca és minden mozdulata, oldalra kapja a fejét. Én is abba az irányba tekintek. Fehér Audit TT Cupé halad el mellettünk. A teteje leengedve, napszemüveges, szőke hölgy ül benne büszkén. Vadul csapkodja a szél a nyakán nyugvó elegáns mályva selyemsálat.

- Hát ezt nem hiszem el! – horkan fel Kata, s már éppen felállni készülne, amikor hatalmas csattanást hallunk.

Megmerevedve ülünk néhány pillanatig, aztán a távolból a baleset körül összegyűlő tömeg morajlását és mentőautó szirénázását halljuk.

Hétfő reggel fél kilenc. Az irodai konyhában felveszem a bögrémet a pultról, benne meleg tejeskávé illatozik. Az asztalomhoz érve Katát hívom, miközben csodálkozva tekintek az előttem nyugvó újságra.

- Szia! Mi újság?

- Szia Kata! Ráhibáztál. Újság, az van. Hallgasd!

Azzal olvasni kezdem neki a rövidke kis cikket, amin megakadt a szemem.

„Szombat délelőtt a belvárosban súlyos balesetet szenvedett egy fiatal, huszonéves nő. Állapota válságos. Fehér Audi TT Cupé típusú gépjárműt vezetett, melynek rendszáma: SYLVI-1. Körülbelül 170 cm magas, 50 kg, hosszú szőke hajú. Iratokat nem találtak nála, így kérjük, aki ráismerhet, jelentkezzen a VII. kerületi Rendőrkapitányságon, vagy a Fiumei úti Baleseti Intézet intenzív osztályán.”

Hosszú csend a telefonban. Néhány pillanat múlva Kata csak egy üres „Ó” felkiáltást hallatott. Nem is húztam tovább a beszélgetést, elbúcsúztam, mert megérkezett a főnököm és indulnom kellett a hétfő reggeli meetingre.

Két nappal később megint hívnom kell Katát, amikor újabb rövid cikket találok a reggeli újságban:

„A szombati balesetben súlyosan megsérült fiatal nő ma a hajnali órákban elhunyt. Egyetlen hozzátartozó vagy barát sem jelentkezett ez idáig, így a rendőrség továbbra is kéri a lehetséges ismerősöket, jelentkezzenek személyazonosítás miatt.”

Kata hallgat. Nem csodálkozom. Nem kérdezek semmit, elbúcsúzom, délután úgyis találkozunk, mozijegyünk van egy jó kis drámára. Ha jobban belegondolok, furcsák vagyunk mi. Fizetünk azért, hogy drámákat nézhessünk, s nem vesszük észre, hogy az élet maga egy hatalmas nagy dráma. Váratlan helyzetekkel és mályva selyemsállal…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.