Tarka árvácska bújik meg a sárga rózsák között,

Szikrázó napsugár tör utat magának a felhők fölött.

A kis virág meghajol, ahogy fújja a makacs szél,

A büszke rózsák mindegyike rá megvető pillantást mér.

Méhek sora dongja körül a sárga szirmokat,

Egy sem száll az árvácskára, hiába hívogat.

Érzi a kis virág, hogy kívülálló a dámák sorában,

Rosszkor nőtt ő ki a földből, nem a saját korában.

Nem csügged a kis tarka, beszívja a napsugarat,

Rövid az élet, ezért nem épít maga köré falakat.

Mosolyogva tárja ki szirmait s az ég felé fordítja,

Szitakötő száll rá, szárnyát szirmaihoz simítja.

Megpihen ott egy ideig, miközben észre sem veszi,

Hogy egy kisfiú hajol föléjük, s szemét rajtuk legelteti.

Ámul a kis virág, hisz mindenki más a rózsákat csodálja,

A szitakötőhöz fordul, s kérdésére a választ tőle várja.

„A válasz egyszerű, csodálkoznod felesleges,

Lehet, hogy szépek a rózsák, de csak Te vagy különleges.

Minden virág tetszetős, de ha nincs benne semmi egyedi,

A szívet rabul nem ejti, csak a szemet gyönyörködteti.”

A kisfiú a házba szalad s édesanyjához fordul:

„A kis árvácskán szitakötő ül, s onnan el nem mozdul.

Ültesd át, Anya, kérlek, nem a rózsáknál, hanem ott a helye,

Ahol szabadon tündökölhet szirma s minden levele.”

Nemsokára a tarka árvácska új otthont kapott,

A rózsák között régi helye irigységet hagyott.

Nem nyomják már el illatát a kevély sárga dívák,

A kis virágot most a méhek is a kert gyémántjának hívják.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.