Békésen nézte a csillagokat. Haza vágyott. Igen, erős honvágyat érzett. Nem mesélt róla senkinek. Tudta, hogy talán sosem fogja senki megérteni. Miért? Mert csodaszép házban lakott Vele. Mást sem hallgatott, mint hogy: "Ha nekem ilyen otthonom lenne!"

Valahogy ő mégsem érezte otthon magát. Volt otthona, mégis honvágya volt. Nem a szép ház teszi az otthont. Hiányzott neki a hely, ahol önmaga lehet. A hely, ahol adhat és kaphat. A hely, ahol szerethet és viszont szeretik. Igazán.

Nagyon régóta nem szerették úgy, ahogy ő vágyott rá. Nem érzett ürességet, csak honvágyat. Égető, kínzó, elszomorító, gyötrő, felemésztő honvágyat. A hely iránt, ahol végre OTTHON-ra talál.

Csak nézte a csillagokat, hátha lát egyet fényesen elhullani. S akkor kívánhat egyet. Tudta, hogy csakis az lenne, hogy otthonra találhasson. Hirtelen ismerős hang hívta.

Becsukta a szemét, mélyet lélegzett, szívében elköszönt a csillagoktól, majd bement a házba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.