Nagyon sokan álltak sorba. Tudtam, hogy még messze, amikor én következem. De éreztem, tudtam, hogy megéri várni. A legtöbben valakivel együtt jöttek, én egyedül. Beszélgettek, rajongtak, ki idétlenül vihogott, ki komolyabban beszélgetett. Előttem két kamaszlány zsizsgett, mögötten két idősebb családanya csevegett. Szinte kivétel nélkül mind nők. Nem meglepő. Magamban elmosolyodtam. Élveztem, ahogy simogatja az arcomat a meleg májusi szél. Már beesteledett, de még mindig nagyon kellemes volt az idő.

Eszembe jutott az álom. A köd. A patakpart. A melegség a kezemen. A pillangó. És a búzavirág. Természetesen. Megvan még mindig. Azóta sem értem, hogyan került oda. Álmodoztam róla, de megmagyarázni nem tudtam. Nagyot sóhajtottam, majd becsuktam a szemem, hogy ne csak a bőrömön, hanem a belül is érezzem, ahogy simogat a szél. Legbelül a lelkemben.

Ismerős bizsergés. Újra. Csak nem? De. Megint Ő. Mintha átlászóvá válnék, s látnám, ahogy ott áll mögöttem. Vagy inkább csak érzem. Érzem, ahogy a lelke megérinti az enyémet. És valami egészen új dolog kerített hatalmába...

Kinyitottam a szemem. A tömeg eltűnt, s a hely is, ahol eddig voltam. Egy nagy kapu előtt álltam. Egyszerű volt. Nagy faajtó, kicsit kopottas. Egyszerű kör alakú kopogtató lógott rajta bánatosan és nagy vas kilincs alatta. Kicsit közelebb léptem. Nyitva volt résnyire. Óvatosan kezem az ajtónak támasztottam és kinyitottam.

Egy lépést tettem előre. Nem ismertem a helyet és mégis tudtam, hol vagyok. Megálltam az ajtóban. Meglepett, amit láttam és mégis ismerős volt. Félelem és bátorság, fájdalom és öröm, csalódás és siker, szomorúság és boldogság, magányosság és szerelem, remény, beteljesülés, reménytelenség és megannyi érzés kerített hatalmába. Sosem jártam még itt, és mégis úgy éreztem, mintha otthon lennék. Szerettem volna beljebb menni, mégsem voltam rá képes. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam.

Hirtelen elsötétült a világ. Újra csak álom volt. A tömeg zúgolódása zökkentett vissza. Kinyitottam a szemem, s körbenéztem, hogy mi történik. Az előttem álló két kamaszlány káromkodott. Kérdőn néztem a mögöttem álló egyik családanyára, aki csak annyit mondott:

- Elment. Ma már hiába állunk sorba.

Csalódottan oszlott fel a tömeg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy még mindig ott állok. Nem éreztem csalódottságot. Újra eljött. Újra megérintett. Ezúttal nem a kezem. Hanem a lelkem. A szívem. S felismertem, hogy az álom a szélben nem más volt, mint a szíve. Ezért éreztem, hogy még sosem jártam ott. De mikor beléptem, olyan volt, mintha a sajátomat látnám. Ezért volt hát olyan ismerős.

Sarkon fordultam és elindultam haza. Boldog voltam, s elöntött a melegség, ha arra gondoltam, hogy milyen sokat adott ma magából. Lehet, hogy nem láthattam Őt, de annál sokkal többet jelentett, hogy a szíve volt az, amit láttam: az álom a szélben...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.