Nézem, ahogy alszik. Gyönyörű. Tudom, férfit nem nagyon illetünk ilyen jelzővel, de akkor is az. Nem tudok jobb kifejezést. Olyan békés ilyenkor, csendes, nyugodt. Melegség járja át szívem minden szegletét.

Nem is olyan régen része az életemnek, mégis mintha mindig is itt lett volna velem. Most már egy percet sem tudnék elképzelni nélküle. Ha hozzábújok, megszűnik a világ. Ha rám mosolyog, elfelejtek mindent, ami bánt vagy nyomaszt. Akárhányszor a szemébe nézek, eszembe jut, milyen szerencsés vagyok, hogy vele lehetek. Hogy az élet nekem adta őt. Kemény munka áll mögötte, de soha egy percig sem kételkedtem, hogy megérte.

Nekem ő az egyetlen, s tudom, hogy neki én. Szüksége van rám, és ez drágább nekem, mint a világ összes kincse. Jóban, rosszban, mindig vele leszek, s tudom, ő örökké szeretni fog. Érzem minden rezdülését. Értem mindent mosolyát, grimaszát, mozdulatát. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Jobban féltem őt, mint saját magamat vagy bárki mást ezen a világon.

Akik ismernek, mind azt mondják, ragyogok, s kivirultam, mióta ő velem van. Valóban. Átértékeltem az életem, s azóta egészen más dolgok fontosak. Mellette kicsit felnőttem. Még mindig nem teljesen, egy részem most is gyerek, ahogy neki is. Mindennap tanulunk egymástól valamit, s tudom, még nagyon sokáig azt fogom érezni, hogy újra és újra képes meglepni valamivel.

Még egyszer ránézek, mielőtt aludni megyek én is, és azt gondolom:

„Ez már majdnem szerelem…”

…s mielőtt becsukom az ajtót, még egyszer nagyot szippantok a babaszoba finom illatából…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.