Lámpalázasan ült a székén a copfos kislány. Szoknyája térdig ért, kis vászoncipő és vékony zokni volt rajta. Szórakozottan lóbálta lábát, ami éppen a padló felett ért. Keze a lábai mellett a széken támaszkodtak, fejét lefelé hajtotta, s himbálózó lábait nézte.

Tudta, nemsokára ő következik. Szívében megvolt a vágy, hogy megmutassa, ami a lekében rejtőzött, de ugyanakkor tudta, csak úgy védheti meg magát, ha soha senkit nem enged be a falak közé. De talán ez a nap más, mint a többi. Talán most bátran megmutathatja.

 - Te jössz! - fordult felé a tanító néni.

Nagy levegő és gyerünk. Lassan kiment az osztály elé. Körbenézett. Nemtörődöm és gúnyos tekintetek, kiéhezve arra, hogy megalázzák és kinevessék. Ő akkor is összeszedte minden bátorságát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ökölbe szorította mindkét kezét, majd újra felnézett, s belefogott:

- Amerikából jöttem, mesterségem címere: M. ó. - kezdte a lány, majd szélesen elmosolyodott.

Csönd támadt az osztályban. Zavartan néztek egymásra a tanulók. A lány továbbra is csak mosolygott és nem csinált semmi mást. Hirtelen egy fiú kiabált be:

- Gyerünk mutasd már azt a mesterséget!

A lány továbbra is csak mosolygott.

- Hogyan találjuk ki ebből? - zúgolódott egy másik diák.

- A morgás helyett, inkább találgassatok! Bizonyára azért mutat ennyit, mert ebből kell kitalálni - utasította rendre őket a tanító néni.

A zúgolódás tovább folytatódott, majd sorra kezdték bekiabálni a feltételezett megoldásokat:

- Mosogató!

- Mihaszna vigyorgó!

- Markológép tologató!

Hangos kélyes kacagásban törtek ki. A kislány már nem mosolygott. Fejét lehajtva ácsorgott tovább. Tudta, hogy megint hallgatnia kellett volna a megérzéseire, és kőkeményes hagyni állni a falakat, s semmit nem engedni ki belőle. A tanító néni törte meg a kínos kacagást:

- Nos, ha már a többiek nem voltak elég ügyesek, elárulod, mi volt a mesterséged?

A kislány habozott, idegesen nézett körbe az osztályban, majd félénken így szólt:

- Mosolyosztó.

Nagy zúgolódás támadt megint.

- Jujj, de szánalmas!

- Csak nem gondoltad komolyan - kiabáltak a többiek, s közben néhányan papírgalacsinokat kezdtek dobálni rá.

- Menj, osztogasd inkább máshol.

A tanító néni kelt védelmére:

- Csend legyen! Meg kell mondjam, ez volt eddig a legtalálékonyabb és legötletesebb feladvány! A modortalan bekiabálás helyett inkább Ti is agyalhatnátok valami hasonlón.

A kislány hálás tekintetét a tanítónénire emelte. Megszólalt a csengő. A tanulók villámgyorsan kapták össze holmijukat, s már rohantak is ki az osztályteremből. Csak a kislány maradt a teremben. A tanítónéni vállára tette kezét s így szólt:

- Ne vedd a szívedre! Tudod, milyenek! Egyszer még bánni fogják, hogy nem becsültek meg Téged.

A kislány nem szólt egy szót sem, tekintete mégis azt mondta a tanító néninek: "Köszönöm."

Visszaballagott a helyére. Összepakolta a könyveit s a tolltartóját. Magához vette az egész pakkot, s felkuporodott az ablakpárkányra. Néhány perc múlva az egész épület elcsendesült. Ez volt az utolsó óra. S a kislány tudta, hogy egyben az utolsó alkalom is, hogy bármit is megmutatott magából a világnak.

Könnyes szemmel bámult ki az ablakon, s leste a társait, ahogy ugrándozva, hangosan indulnak hazafelé. Mostanra már megszokta az egyedüllétet. Nem barátkozott vele senki. Ő mégis erős maradt és sosem vesztette el a hitét, hogy egyszer neki is sikerül barátra találni. Valakire, aki úgy szereti, ahogy megérdemli. S akivel hangosan, ugrándozva indulhat haza. Akinek oszthat a mosolyából...

20 évvel később egy csinos felnőtt nő nézegeti az egyik nagy könyvesbolt kirakatát. A kirakat telis tele egy vadonatúj könyvvel. A címe: Mosolyosztó. Szenzációs siker. Egy hét alatt bestseller lett. A könyvek mellett egy plakát, ami a szerzőt ábrázolja.

Két járókelő áll meg a nőtől néhány lépésre, s sugdolózni kezdenek:

- Odanézz, ez nem Ő?

- Hát, nem is tudom, várj csak - majd kicsit oldalra lép, s felragyog a szeme - Igazad van, ez tényleg ő: a Mosolyosztó!

A kirakat előtt álló nő nem fordul oda. De a mosolya végre nemcsak a szívében lakozik, hanem az arcán is. Becsukja a szemét, s magában azt suttogja:

- Tanító néni! Végül valóban igaza lett!

Most már odafordul a két járókelőhöz, akik fürkészve figyelik. Rájuk mosolyog s először az életében ő is ugrándozva, hangosan indul hazafelé...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.