Legutóbb, mikor Pisti átjött, s a fura fiúról meséltem neki, volt még egy gondolatébresztő mondata. Annyira ízlett neki a süti és a habos kávé is megint, hogy megdicsért, aranykezem van. Mondanom sem kell, bennem a legkisebb mondatok és gondolatok is úgy ragadnak meg, mint a régi levélbélyeg a viaszban. Minden impulzust és érzést elraktázorom, ezekből születnek aztán, amiket Te is olvashatsz.

Visszatérve arra, amit mondott. Tegnap, mikor manót kivittem levegőzni, s kedvenc Tabáni zenéimet hallgattam - már régóta ezek a legjobb gondolatindítóim -, valamiért újra felcsengett a fejemben mondata. Aranykezem van...s ahogy általában lenni szokott, elindult a gondolatáradat. Egy olyan egyszerű szóról és dologról, mint a KÉZ.

Nézzük csak, a Földön élünk pár milliárdan, s általánsságban elmondhatjuk, hogy minden embernek van keze, sőt kettő is belőle - sajnos persze vannak kivételek, akiknek betegség, baleset stb. okból kifolyólag csak egy vagy egy sem jutott. A hétköznapok része, megszoktuk, hogy mind a munkában, mind a háztartásban, a kikapcsolódásban, mint pedig a társas kapcsolatokban jelentős szerepe van. Nekünk mégis olyan magától értetődő dolog. Nem kell megdolgozni érte, nem kerül semmibe, csak úgy van. Persze azért vigyáznunk kell rá, de nem dolgozunk érte egy életen át, mint mondjuk egy házért, hogy legyen.

Engem mégiscsak elgondolkodtatott ez a dolog, s kicsit utána olvastam. Először is egy definíciót kerestem rá. A következőt találtam (idézet a Pallas nagy lexikonából):

"kéz
(manus) a felső végtagnak lapátalaku végdarabja, az előkartól keskenyebb nyak: a kézcsukló választja el. Három részből áll: a kéztőből, képközépből és az ujjakból."

Rövid, tömör, benne van a lényeg. Továbbolvastam...

"Jelentősége az egyén működésére nagy, vesztesége súlyosabb mint a lábé, az utóbbiét művileg tűrhetően lehet pótolni, de a kezét nem."

Hát éppen ez az, amire gondoltam. Eszünkbe jut valaha, hogy amikor reggel felkelünk, vagy este lefekszünk, hálát adjuk azért, mert van kezünk? S nem egy, hanem kettő is? Óriási ajándék. Nem telik el úgy egyetlen perc sem a napunkból, hogy ne használnánk. Reggel, mikor felkelünk, megmosakszunk, fogat mosunk, reggelizünk, megisszuk a reggeli kávét. Vagy amikor munkába menet autót vezetünk, majd a munkahelyünkön, használjuk a számítógépet, vagy telefonálunk, esetleg kezet fogunk az üzelti partnerünkkel. Valószínűleg nincs is olyan foglalkozás, amiben ne lenne szükség a kezünkre.

Pótolhatatlan. Két kézzel teljes az élet. Egy kézzel is meg lehet tanulni ugyanazokat a cselekvéseket, de nyilván nem lesz ugyanaz. Van olyan barátom, aki a munkájából kifolyólag elvesztette néhány ujját. Szintén meg lehet így is tanulni ugyanúgy használni a kezünket. De nézzük csak tovább, mit ír még az okos könyv...

"Kéz nélkül született emberek megtanulhatják lábaikkal helyettesíteni, ilyen volt Schwicker Tamás szépiró, Kittel és Ducornet festők, Unthan hegedűs stb."

Ez valóban így van, le a kalappal előttük. De tényleg. Menjünk tovább...

"Nagy jelentőségét már a rómaiak megismerték és nevét szójárásaikben felhasználták (manu reducere, legyőzni; in manu capere urben, elfoglalni a várost, stb.); «a kezét megkérni» a mi nyelvünkben is járatos."

Bizony, bizony. Mennyi mindenben szerepel a nyelvünkben is a kéz! Megkéri a kezét. Kezet fog. Kézről kézre jár. Mosom kezem. ...és még sorolhatnánk. Talán nem véletlenül alakultak ezek ki. De nem is kaarok most nagyon a nyelvészet rejtelmeibe belemenni, inkább továbbgörgetem a gondolataimat. Térjünk át a kapcsolatokra, szerintem kéz fronton ez lesz a legérdekesebb.

Ha megismerkedem valakivel, számomra magától értetődő, hogy azonnal kezet nyújtunk egymásnak (persze engedd meg, hogy most ne térjek ki alaposan a protokolláris szabályokra, ki mikor nyújt kezet stb. Ha bármit nem a protokollnak megfelelően írok, ez egyszer názd el nekem). Kezet fogunk. Mennyit elárul egy emberről, hogy milyen a kézfogága. Erős vagy erőtlen, határozott vagy épp csak úgy odanyújtja a kezét s igazán meg sem fogja a Tiédet. Puha a keze vagy érdes, száraz vagy esetleg sebes. Ápolt a körme vagy sem. Erről eszembe is jutott valami. Sajnos már csak egy nagypapám van, az összes többi nagyszülőmet sajnos már elvesztettem. Nagyon szeretem őt, rendkívüli és kedves ember. Mindig is kétkezi munkából élt, fiatal korában bányában dolgozott, s amióta az eszemet tudom, állatokat gondoz, s hatalmas kertnek viseli gondját. Még 70 év kölött is felásta a kertet. Természetes, hogy a sok kerti munkától érdes a keze. De én nagyon szeretem. Kiskoromban is szerettem. Szerettem megfogni, vagy csak nézegetni. Kicsit hasonlít ahhoz, amit az Arcok c. írásomban írtam. Az ember keze olyan, mint a szeme: kirakós játék, amiből összeáll egy egész élet. Nem beszélve a tenyerünkön látható csíkokat, ráncokat, vonalakat - ki hogy hívja -, amiből állítólag az ember egész élete és sorsa kiolvasható.

A másik dolog, ami a kézről rögtön eszembe jut: az érintés. Érzelmi alapon működő ember vagy - néha sajnos, néha szerencsére -, így borzasztóan fontos az életemben az érintés. Amikor kislány voltam - s még ma is - nagyon szerettem odabújni apukámhoz. Biztonságot jelentett nekem, s szeretetet. Az enyémhez képest ma is nagy és erős keze van. És mindig meleg volt a keze. Én pedig csak odabújtam hozzá, befészkeltem maga az ölébe, arcomat pedig a kezébe temettem. Történhetett bármi más a külvilágban, én így már tudtam, hogy nincs aza katasztrófa, amiben bántódásom eshetne. Arra is emlékszem, hogy amikor gyerekek voltunk a bátyámmal, soha sehova nemmentünk úgy, hogy a szüleink ne fogták volna a kezünket. Szomorúan látom, hogy manapság egyre kevesebb szülő teszi ugyanezt. A szülő rohan elől, fülén lóg a mobiltelefon, s egyedül kullog utána egy kis billegő csöppség. De a kezét senki nem fogja. Nem tanulja már meg kiskorában, milyen nagy jelentősége van annak, hogy valaki fogja a kezét...

Tisztán emlékszem, amikor a férjemmel még kapcsolatunk hajnalán jártunk, nagyon sokat jelentett az első kézfogás. Mármint ez esetben nem a megismerkedés kézfogása, hanem amikor először sétáltunk úgy, hogy megfogtuk egymás kezét. Csodálatos érzés volt. Csodálatos, mert úgy éreztem, már kicsit összetartozunk. A mai napig, megfogjuk egymás kezét, ha sétálunk. És tudjátok mi a csodálatos? Amikor azt látom, hogy a szüleim 31 évnyi házasság után is kézen fogva sétálnak. Szívet melengető érzés ezt látni. Vagy amikor látok egy nagyon idő házaspárt kézenfogja. Ilyenkor jön a már párszor leírt érzés, hogy a világban azért helyén vannak a legfontosabb dolgok.

Egy érintés. Egy ölelés. Nevezz szntimentálisnak, de ezek nagyon fontos dolgok. Vagy egy simogatás. Jobb esetben mindegyik elképzelhetetlen a kezünk nélkül. Számomra ezek részei az emberi kapcsolataimnak. A szeretteimet s a barátaimat mindig megölelem. Mert fontosak nekem, mert szeretném kifejezni nekik, hogy szeretem őket és számíthatnak rám.

Figyeld meg, ha beszélgetsz valakivel és megérint. Ilyenkor annak, amit mond, sokkal nagyobb töltete van, mint gondolnád. Az érintés nem pótcselekvés, azzal kifejezünk valamit. Hogy fontos az illető, hogy kedvelem, hogy szeretnék közelebb kerülni hozzá. Szerintem. Talán másnál más. De alapvetően valami pozitív irányultságot fejez ki. Támogatást, szeretetet, buzdítást, közeledést. S ezt mind a kezünkkel.

Vagy ha meglátunk egy kutyát, egy cicát, megsimogatjuk. Mert tetszik, mert kedvesnek tartjuk vagy mert szeretjük.

Ha már a simogatásnál tartok... nagyon sokat simogatom a kisfiamat. A hátát, a buksiját, a pofiját. A mai napig a legkedvesebb élményem gyerekkoromból, hogy esténként anyukám simogatta a hátamat. Ma is melegséggel tölt el, ha rágondolok. Miért, mert ezzel az egyszerű mozdulattal én éreztem, hogy szeret, hogy biztonságban vagyok, megnyugtatott.

Minden apró emberkének, kisbabának fontosak az érintések. Mert ahogy én is akkor, ők is így érzik a biztonságot, a törődést, a szeretetet, a békét és a nyugalmat körülöttük. Sosem felejtem el, amikor megszületett a kisfiam, és először tartottam a kezemben az ő kis kezét. Az én tenyeremben épp csak egy kis bélyegnyi volt az ő kicsi ráncos mancsa. Neki akkor én jelentettem az életet, aki nélkül szinte nem tudott létezni, a biztonságot, a szeretetet, az oltalmazást. Nekem pedig a biztos tudatot, hogy most már hátralévő életemre ő jelenti a boldogságot és a fényt az életemben.

Egy kicsi kéz az én kezemben. Két ráncos idős kéz egymás kezében. Közhely vagy szentimentális bolondság? Lehet. De érintésre és szeretetre mindenkinek szüksége van. Aki mást mond, az hazudik. Vagy önmagának vagy a külvilágnak. A szeretet mindenkinek a kezében ott van, csak merjük használni. Nem szégyen. Inkább erény.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.