Annyi mindent írnék, hogy nem is tudom, hol kezdjek bele. Reggel fél hat, manó ötkor keltett ma is. Ég a szemem a fáradtságtól, de tudom, minden órával, amivel halogatom a beszámoló megírását, kevesebbet tudok majd visszaadni abból, amit átéltem. Az érzést, a hangulatot, az élményt, a varázslatot, az álmot, s mindazt, ami a névnapomat különlegessé tette.

Régen volt ilyen rossz napom, mint az idei május 13. Először is napokig izgultam, hogy ne vesszen kárba a jegyem és az utolsó pillanatban rátaláljak egy barátomra, akinek még szabad a csütörtök estéje. Aztán sikerült. Kedd este boldogan kaptam a választ: megyek Veled! Nagyon örültem! Ha kárba veszik egy Tabáni koncertjegy, az olyan érzés lett volna, mintha sütnék egy isteni finom tortát, majd néhány perccel később kihajítanám az ablakon, vagy hagynám a konyhában megromlani.

Aztán jött az éjszaka s a reggel. Manócskának éppen most bújnak a fogacskái, s milyen más időpontra időzíthette volna az „egész-éjszaka-nem-alszom” effektust, mint a koncert előtti estére. Egy órát sem aludtam egy huzamban, megszámolni sem tudom, hányszor keltem hozzá. Szegénykém, megszenvedte! Azért anya is… Aztán napközben úgy kóboroltam a konyha és a gyerekszoba között, mint egy élő halott. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden kiborult és mindent leejtettem. Aminek oda kell égni, az odaégett, a rizst pacsmag lett és a többi. Nap közben aludni nem tudtam. Egyszer lefeküdtem, de háromnegyed óra után feladtam, mert nem tudtam elaludni. Az Ypsilon-os találkozóra sajnos nem tudtam elmenni, mert az utolsó pillanatban mégis dolgozni hívták a férjemet, így nem volt kire hagynom manócskát, s autóm sem, amivel el tudtam volna menni. S tudtam, férjem este jön csak haza, így a készülődés nagy kapkodás lesz nekem. Emellett, korábban kellett fürdetnünk és etetnem a törpét, így azon is aggódtam, hogyan viseli majd az esti órákat apával.

Végül még hogy ez se legyen elég, délután egyre jobban éreztem, hogy sikerült valahogy felfáznom, mert öt percenként azt éreztem WC-re kell mennem, aztán persze nem kellett. Brávó! Így aztán igazán felemelő lesz végigülni a koncertet, majd rohangálhatok ki folyamatosan a mosdóba. Ezek után a legkevésbé sem nagy lelkesedéssel vágtam neki az estének, még ha két hónappal ezelőtt minden vágyam az is volt, bárcsak eljönne minél hamarabb ez a piros betűs május 13.

Szerencsémre, fürdetés után, olyan este hét óra tíz perc körül gyönyörű kisfiam békésen elaludt anya ölében az esti vacsorázgatás közben. Örültem, így apának nem kell bajlódnia az altatással. Közben rohanva öltöztem, s persze öltöztettem magamat díszbe minden módon. Újdonsült anyukaként, nem sokat mozdultam ki az elmúlt fél évben itthonról, így ilyenkor jól esik csinosan felöltözni, és kicsit rendbe tenni az embernek magát, egy kis frizura, egy kis smink. Tudtam, hogy ha kócosan és szakadtan mennék, akkor sem dobnának ki, s valószínűleg István sikerét nem befolyásolná, de a szívemben belül ott motoszkált az érzés, hogy díszbe kell öltözni, ha a „szomszédok” végre „találkozhatnak”.

Negyed nyolckor már tűkön ültem, mert barátnőm úton volt, persze dugó a városban mindenhol, mint mindig. Aztán pár perccel később megérkezett. Még egy utolsó szívfájdalmas pillantás a kicsi fiamra – mert még mindig aggódva s nehezen hagyom otthon -, fehér sál és kabát, majd indulás.

Fél nyolc körül már szinte alig volt forgalom a Mogyoródi úton, s legnagyobb meglepetésemre parkolóhelyet is találtunk könnyedén. Autó bezár, majd indulás a Symába! Most már én is izgultam. Első és utolsó koncert élményem eddigi életemben az volt, amikor körülbelül tíz évesen Rapülők koncerten jártam a családdal Győrben. Ez valahogy most más volt. Más érzés, más remények, más álmok, más hangulat. Ennek varázsa volt. Vagy legalábbis éreztem, hogy lesz, mert egészen, míg el nem kezdődött, nem tudtam ráhangolódni. Izgultam, hogy végre találkozhatom néhány Gportálos kedves Tabánista barátnéval is. És pici szívem szégyenlősen zakatolt a mellkasomban, mert tudtam, régóta vár arra, hogy a szomszédlány végre „találkozhasson” a szomszédfiúval…

A Symába érve azonnal sms Linának és Gagának, hogy megérkeztünk. Gaga már égett a forródrót másik végén, így vele hamar megtaláltuk egymást a szektoraink találkozásában. Érdekes érzés volt, még sosem volt olyan barátom, akivel „vakon” ismerkedtem meg és barátkoztam össze, s csak utána jött a személyes találkozás. Puszi, ölelés – nagyon vártam már, hogy megszeretgethessem. Aztán felhívtam Linát is. Őt is hamar megtaláltam, nagy szeretgetés, puszi, ölelés! Drága Linám! Mint egy törékeny kis rózsaszál! Remélem, jössz sokat hozzám még sütizni, mert a végén elfúj a szél. J El sem hiszed, milyen nagy öröm volt, hogy Veled is találkozhattam végre! Olyan érzés volt, mintha ezer éve ismernélek! A legjobb az egészben, hogy tudtam, egyikőtöket sem utoljára látom! Aztán Lina megmutatta nekem Fibikét! Drága Fibi a szektorban csücsült, hatalmas, szívet melengető mosollyal az arcán, s boldogan integetett! Eszem a szívedet, drága Fibi, hozzád nem jutottam fel, de óriási nagy szeretgetést küldök Neked is, egyszer majd még átadom. Dádó jött Linához, így vele is sikerült megismerkednem. Aztán Lina még megmutatta nekem Herbyt! Drága Herbym! De jó volt Téged is megölelgetni! Köszönöm a kedves névnapi ajándékot Gagának és Neked is! Olyan kedvesek vagytok!

Aztán nem sokkal később visszamentem a helyemre, közben boldogan láttam, hogy azért bőven akad fehér sál. Koncertet sosem kezdenek időben, így fél kilencre saccoltam az indulást. Nem sokat tévedtem, nyolc óra húszkor éreztem, hogy kezdődik valami…

A tömeg mozgolódni, a fények halványodni kezdtek. Persze tudtam, hogy nem leszek képes teljesen kikapcsolni és átadni magam az élménynek, anyai szívem azért aggódik majd – hozzáteszem feleslegesen – otthon maradt kicsi gyermekemért, így a telefonomat azért lenémítva az ölemben hagytam, hátha egyszer csak hirtelen segélykiáltás érkezik!

Amikor a fények teljesen elsötétültek, s felhangzott a szívemnek oly kedves ismerős dallam, nagyot dobbant a szomszédlány szíve. „Kinőtt a szárnyunk”. Már az első néhány akkordról felismertem. A kedvencem! Aztán egyszer csak meghallottam A HANGOT, amire oly régóta vártam. Élőben, hasítva a levegőt, simogatva, csilingelve, mégis erőteljesen, művészesen, profin, nekem mégis csak olyan „szomszédfiúsan”. Valami melegséget éreztem. Butaság, de jól esett, hogy azt mondhatom magamnak: a kedvenc dalommal kezd, ezzel köszönt. Persze, biztosan nem ez volt az indíttatása, de egy percig jó volt álmodozni.

Már néhány perccel később éreztem, hogy jó lett volna elhozni a laptopomat, hogy minden élményt és érzést abban a pillanatban tudjak rögzíteni, amikor jön. Jó, jó, akkor aztán nem tudtam volna átadni magam az Élménynek. Így igyekeztem, hogy mindent meg tudjak őrizni magamban.

Nagyon boldog voltam, hogy fehér ingben van, s nem feketében. Csinos volt, megnyerő, jóképű, kedves, mosolygós, éppen olyan, amilyennek képzeltem. Szívemet elöntötte a boldogság. Eszembe jutott, hogy alig néhány cikket olvastam s videót láttam róla, amikor megszületett a szomszédfiú. S most, amikor már sok-sok mindent „átéltünk” vele, s jobban megismertük, és végre élőben láthattam, hallhattam, bebizonyosodott számomra, hogy tényleg olyan, mint a szomszédfiú. Pontosan úgy nevet, mosolyog, izgul, beszélget „velem”, puszit dob. Egy percre becsuktam a szemem, s láttam magam előtt, ahogy a szomszédlány kinyitja az ajtót és ott áll Ő, a kisfiús mosolyával, s vidáman leülve falatozzuk a frissen sült süteményt, s kortyoljuk az illatozó habos kávét.

Aztán jöttek sorra a dalok. Tudtam, hogy nem leszek képes megjegyezni a sorrendet, s ma az alapján írni az élményeket, de nem is baj. A hang jött, áttört a távolságon, mert azért messze ültünk tőle. Nekem megszűnt minden, illetve majdnem minden, mert azért fél szemem mindig a telefonomon nyugodott az ölemben. Boldogan mosolyogtam magamban a sötétben. Ringatóztam a dallamokra, kitörő lelkesedéssel tapsoltam, mozogtam a ritmusra, s hagytam, hogy A HANG átjárja az egész lelkemet. Minden dalban volt valami, amit megragadott a szívem, amit éreztem, hogy rá, s mindannyiunkra igaz. Ahogy szerény büszkeséggel állt a színpadon, s megdobogtatott minden szívet. Kicsit mindenkié összetört, hiszen nem lehetett itt közel hozzánk.

Aztán jött az „Úgy szeretném meghálálni”. Édesanyjának címezte, s azt hiszem, bátran állíthatom, ebben a dalban minden benne volt. Amikor vége volt a számnak, valaki nagyon találóan bekiáltotta: „Jött a szíved!” Jött, bizony, és nem csak itt, hanem minden egyes dalban, dallamban, szótagban, hangjegyben. Egymást követték a dalok, s Ő csak mosolygott és kitárta nekünk egész lelkét. S ahogy átjárta a hangja egész valómat, a rideg csarnok ellenére úgy éreztem, otthon vagyok. Otthon ülök, s mosolyogva hallgatom a szomszédból az ismerős hangot. Egy pillanatra elkalandoztam, s láttam, ahogy a szomszédfiú átjön a dal után, s mosolyogva megkérdezi:

„Tetszett?”

De még mennyire! Nem lehet megunni. Ezért megkérem, hogy énekeljen még nekem, s Ő énekel. Csak nézem, ahogy szívét-lelkét kitárja, s egy részét nekem adja az énekével, s egy pillanat múlva rájövök, hogy egy kicsit szerelmes lettem. Ahogy mindannyian azok lettünk. No jó, talán a férfiakat kivéve. Mert meglepetésemre feltűnően sok férfiembert láttam a csarnokban. Még meg is jegyeztem a barátnőmnek. Aztán összemosolyogtunk, hogy azért biztosan sokan csak szolidaritásból kísérték el életük párját, akiknek sok focimeccsbe fog ez még kerülni… J

Szóval őket leszámítva, azt gondolom, mindannyian szerelmesek lettünk kicsit. Újra. S lehet akárkié is István szíve, azért Ő kicsit mindig a miénk lesz. Amíg nekünk adja szívét-lelkét a dalain keresztül, addig biztosan. Tabáni „Őszinte-mosolyú” István, ahogy mi szeretjük.

Majd elbúcsúzott, de szerencsére csak egy rövid szünetre, s addig a két vokalista lány énekelt. Bevallom, eleinte kicsit előítélettel voltam irántuk. Két savanyú cicababa – gondoltam, aki erőltetetten vonaglik a két mikrofon mögött. Semmi sem jobb érzés, mint beismerni, hogy nagyot tévedtem, amikor pozitívan csalódok valamiben vagy valakiben. Le a kalappal a két lány előtt. Amikor végighallgattuk őket, barátnőmnek mosolyogva mondtam:

„Nekik mikor lesz koncertjük?”

A szőke lány valahogy ismerős volt, s egészen ma reggelig törtem a fejem, honnan, amikor is beugrott, hogy egy rendezvényemen, egy karácsonyi partyn, ő volt a zenekarunk énekesnője. Ott is szenzációsat alakított. Nekem a két lány is hatalmas élmény volt, őszintén fejet hajtok a hangjuk előtt, örülök, hogy megosztották velünk.

Aztán Tabáni „Őszinte-mosolyú” István vissza is jött, átöltözött, de a szívemet megdobogtató fehér ing maradt. Ivott és ivott, és mosolygott és viccelődött velünk, s valami egészen más következett. Egy amolyan rock-os blokk, amitől már nem csak a melegség, de a forróság is elöntött, s Tabáni „Őszinte-mosolyú” István hirtelen Tabáni „Őrülten-szexis” Istvánná alakult át. Pezsgett, szikrázott, égett, lángolt, s vele együtt mi is. A sors fintora vagy ajándéka tán, hogy ezt a második blokkot mi mással nyithatta volna, mint a másik kedvencemmel: Don’t stop me now-val! Semmi nem áll olyan jól Istvánnak, mint ezek a szenvedélyes rock nóták. Szerintem. S ahogy Ő is énekelte: egyszerűen „embertelen jó” volt. És „embertelen szép”. Újabb és újabb szám – bevallom, éppen a magyarok között volt olyan, amit nem is ismertem, szégyen vagy sem, vagy csak zsenge korom tehet róla -, s elvarázsolva és letaglózva ültem. Minden szám után csak úgy lángolt a tenyerem, annyira igyekeztem tapsolni, bár ekcémás kezem egyre jobban fájt, de ez most mit sem érdekelt. Annál jobban ma reggel, mikor láttam, hogy a nagy tapsolástól pár helyen be is repedt a bőr. Sebaj, csekély veszteség a nagy eufóriában. J

Aztán a rock-világot, a mindent átütő hangot hallgatva és a kivetítőn táncoló lángokat nézve egyszer csak megállt velem a világ, mert belém hasított a felismerés. Hogy mié? Elmúlt huszonöt évem alatt megszámlálhatatlan alkalommal kaptam pofont az élettől s dörgölte boldog-boldogtalan az orrom alá, hogy az élet nem rózsaszín álom, s tündérmesék pedig nincsenek. Talán már éppen készültem leszállni a földre, s elfogadni ezt az állítást…és akkor jött Ő: Tabáni „Őszinte-mosolyú” István és Tabáni „Őrülten-szexis” István, no meg a mindent elsöprő és szíveket rabul ejtő hang, és ahogy ott állt a „lángok között” és jött a szíve, éreztem, hogy ez az, amit mindig kerestem, hogy: Tündérmesék pedig vannak! Ő a valóra vált álom, a küzdelmes lélek, aki végül elnyeri jutalmát. A mesékből ismert „nép gyermeke”, aki felemelkedik. És még sorolhatnám. Újra kinyitotta a szívem, s visszaadta a hitem, hogy tündérmesék pedig vannak. Igazán élni csak álmokkal lehet, de nem szabad őket üldözni, csak szépen csendben ápolgatva haladni az úton…

Közeledett a koncert vége. Amilyen közel éreztem Őt, olyan fájdalmas volt a felismerés, hogy már nem sokáig lesz köztünk. De tudtam, hogy még látjuk Őt. Mindenki találkozik még vele. Amikor az utolsó számot énekelte, s végül elbúcsúzott, a szívem mélyén vártam tőle egy mondatot. S aztán jött is, s ezzel zárta a koncertet, mielőtt eltűnt a sötétben:

„Még találkozunk!”

Egy mosoly, egy integetés, egy puszit dobott, majd lesétált a színpadról.

Volt egy álmom. Látni és hallani Őt élőben. Az álom valóra vált. Éppen úgy, ahogy vártam. Éppen olyan volt, amilyennek vártam: olyan szomszédfiús. De az álom nem ér véget, s tudom, még találkozunk. Közelebbről, bensőségesebb hangulatban. Sokáig fájt a szívem a Művész Éttermes fellépés miatt. Már nem fáj, mert tudom, lesz még „Művész Étterem”. Érzem a szívemben. S akkor még közelebbről hallgathatom Tabáni „Őszinte-mosolyú” Istvánt, s talán Tabáni „Őrülten-szexis” Istvánt is. Addig is hálával tartozom, mert ismét nagyon sokat kaptam tőle. Ismét kinyitotta a szívem. Mindig jókor jön ez a szomszédfiú. Amikor telítődök gondokkal, akkor bekopogtat. Mosolyog s énekel egyet és máris kivirágzik a szívem.

Még most is tart a hatása. Hajnalban megint keltett a kisfiam, aztán reggel ötkor is. Égett a szemem a fáradtságtól. De rám mosolygott, és elfelejtettem mindent. Éreztem, „nekem itt van dolgom”. S kegyeltje vagyok az életnek, mert huszonöt évesen megadatott, hogy van egy csodálatos, boldog, egészséges, és szeretnivaló, gyönyörű kisfiam…

…és „nekem itt vannak álmaim”, mert a valóra vált álom nem ért véget. Folytatódik. Nem tartozom azon szerencsések közé, akik találkozhattak vele, s van róla fényképük, autogramjuk vagy bármi más. Még. Vagy inkább azt mondom, nekem más van tőle. Élmény, érzés, hangulat. Megannyi novella, vers és sok minden más. Egy történet, egy út, ami csak most kezdődik. S az álomban szerepel, hogy egyszer köszönetet mondhatok majd neki ezért, s megoszthatom vele. Az álom még várat magára, de nem bánom. Ha két hónap, akkor szerencsés vagyok. Ha két év, akkor is. Megvárom. Nem üldözöm, ápolom. Vigyázok rá, s addig is az álmom egy dobozba zárom. Jól megfér ott az én tündérmesém mellett. Hiszem, hogy egyszer az is valóra válhat. Mert tündérmesék pedig vannak.

S hogy mi az én tündérmesém? Akik jobban ismernek, talán tudják is. Maradjunk annyiban, ha valóra válik, tudni fogjátok. Vagy ha mégsem, ígérem, elmesélem. Addig maradjon ez az én dobozba zárt álmom…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.