Napokig elég rossz idő volt. Kicsit ismét lehűlt, s esett is. Aztán végre újra visszatért a tavasz. Visszavonult, de aztán erőt vett magán, s legyőzte a tél utolsó utáni elkeseredett próbálkozását, hogy visszavegye a hatalmat. Ő volt az erősebb. Tudta, most már itt az ideje, hogy eluralkodjon a természet felett. Itt az ideje, hogy tavasz legyen.

Kétségtelen. Most már nem csak a természet érzi, de az emberi szívek is. Kivirult minden s mindenki. A vastag kabátok a szekrény mélyén pihennek már. Még az elmúlt néhány esős napra sem vettem elő őket. Talán így fejezzük ki tüntetésünket a tél gyenge próbálkozásai felé, s így támogatjuk hű barátunkat, a tavaszt, küzdelmében.

Ma is nagyot sétáltunk. Manó már elaludt. Békésen szuszog a mellkasomon, ahogy szorosan körülöleli a hordozókendő s testem melege. Kicsit azért gondterhelt vagyok. Ülök a hintán. Rosszul mondtam. Ülök A hintán. Igen, AZON A hintán. Sokat gondolkodtam a napokban, s most becsukom a szemem, élvezem újra a meleg napsütést az arcomon, s eszembe jut, ami néhány nappal ezelőtt történt...

...kortyolt néhányat a habos kávéból. Én is igyekeztem összeszedni magam, hogy ne látszódjon az arcomon a megdöbbenés, a "nem-tudom-mit-tegyek" érzése, és egy elkeseredett kísérlet arra, hogy valahova elbújjak.

Nagyot nyeltem. Letette újra a kávéscsészét a pultra, s elégedetten lenyalta a fahájas tejhabot a fejső ajkáról. Hirtelen ártatan mosolyt próbáltam erőltetni arcomra, s színlelt nyugodtsággal gyorsan valami tennivalót kerestem a pulton.

- Minden rendben - kérdezte gyanakodva.

- Persze, persze, csak elgondolkodtam azon, amit mondtál - feleltem zavartan.

- És mit gondolsz? - kérte ki a véleményemet, s a pultra könyökölve elmerült a zúgó sütő fényében.

Egy percig haboztam. Az egyik felem azt kiáltotta volna, "Én vagyok", a másik felem valamiért félt bevallani. Vártam pár pillanatot, majd így feleltem:

- Légy türelemmel! Ha az élet is úgy akarja, biztosan meg fogod ismerni a titkos barátodat. Ha nem, akkor annak is biztosan oka van.

Láttam, hogy elgondolkodik. Mielőtt bármit szólhatott volna, hozátettem:

- Ne hajszolj semmit az életben. Hagyd, hogy Rád találjanak a jó dolgok. A rosszak sajnos úgyis megtalálnak. A jók pedig, ha hajszolod őket, csak elüldözöd.

Megint elgondolkodott. Rám nézett. Istenem, még sosem hatolt ilyen mélyre a tekintete. Hirtelen megenyhült az arca, s rám mosolygott:

- Tudtam, hogy Te megint meg fogsz nyugtatni! Hallod, boldog vagyok, hogy nem csak egy szomszéd lány vagy, hanem az én csodálatos barátom is!

Azzal odajött hozzám, s puszit nyomott az arcomra.

- Most már rohanok is, elfelejetettem, hogy megígértem egy barátomnak, hogy segítek neki, úgyhogy lassan indulnom kell.

Elindult kifelé.

- Köszönöm a sütit, a kávét újfent, s hogy helyreraktad a lelki békém!

Azzal el is tűnt az ajtóban...

...kinyitom a szemem. Hátranézek a hinta támlájára. No, és az én lelki békém? Azt aztán nem raktam helyre. Sőt. Hogy miért? Mert megijedtem. Féltem, ha elmondom, én vagyok a lány a hintáról, valami megváltozik.

Megnézem újra az utolsó írását.

"Április 12. Ő szívembe lopta mosolyát... :)"

Hirtelen nyugalom költözik a szívembe. Tudom, ha a titokzatos barát eltűnik, akkor sosem fog megnyugodni. Új sort írok.

"Április 25. Ő szívembe lopta halk szavát... :)"

Még nem mondhatom el. Várok. Megvárom a megfelelő pillanatot. Amíg tisztábban lát a szívem. Mit? Hogy nem zavarok-e össze vele mindent. Félek, ha minden összezavarodik körülöttünk, talán újra csak egy szomszéd lány leszek, s ezt nem akarom. Miért? Mert tudom, ő is több, mint egy szomszéd fiú...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.