Nem láttam azóta, hogy eltűnt a ködben. Pedig sokszor felidéztem magamban. Azt az érintést, melyet melegen éreztem kezemen. Azt a tekintetet, mely mélyre hatolt. Azt a mosolyt, mely elvarázsolt.

A tavasz eljött, s vidáman nézett le ránk. Első találkozásom vele maga volt a tökély, egy hosszú kapcsolat kifogástalan kezdete. Olyan volt, mint az álom a ködben. Rám mosolygott, megérintett, szívembe férkőzött. Sokat sejtetett, de nem mutatott meg mindent magából. Tudtam, hogy még látom, még nincs itt igazán, de már látni engedi magát.

Verőfényes napsütés. Hívogat, hogy menjek a szabadba s élvezzem ki minden pillanatát, minden sugarát. Nem ellenkezem hát, megadom magam. Jól is esik. Még jó, hogy hallgattam rá.

Kint minden csodálatos. Szebb, mint gondoltam. Nem változott semmi és mégis minden. A tavasz egy egészen új világot teremtett. Új álmokat. Oh, talán mégsem. Inkább régi álmokat új köntösben. Új reményeket. Új örömöket. S szárnyaló képzeletet.

Sétálok a pataknál. Ismét. Nincs haláltánc. Csak napsütés. Enyhe szellő és a tavasz születésének illata. edvenc írónőm, Jane Austen szavai jutnak eszembe:

"Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek."

Milyen igaz. Talán mindennap ezt teszem. Mert csapongásból nincs hiány. Mit nekem csapongás? Szárnyalás. Szállok, lebegek, örülük az életnek, s az álmaimnak.

Apropó, álmok. Megint álmot látok. Azt hiszem. Mert valóságosnak tűnik, mint mindig. Ülök a patakparton. Furcsa. Sehol egy ember, sehol egy autó. Pedig itt mindig nagy a nyüzsgés. Várjunk csak. De. Ott jön valaki. Közelebb jön. Nem hiszem el. Ilyen nincs! Ez Ő. Újra Ő. Az ismerős tekintet, az ismerős mosoly. Bizsergést érzek belül. Újra érzem a meleg érintést a kezemen.

Lehunyom a szemem egy percre, nagyot nyelek. Kinyitom a szemem, s Ő ott ül mellettem. Izgulok, de nem értem, miért. Erre vártam, vagy nem? Hogy újra eljöjjön, s újra láthassam. Dehogynem. De újra érzem, hogy ez még nem AZ alkalom. Rámnéz, mosolyog. Nem mozdul, de kezével mintha végigsimítaná a hajamat és félrehúzná az arcomba omló hajtincset.

A következő pillanatban kezeit összezárva felém nyújtja. Szemébe nézek, Ő mosolyog. Majd lenéz a kezére, én is követem. Óvatosan szényitja. Egy pillangó pihen benne. Már kiáltanék is, hogy "Elrepül", de nem teszem. Nyugodt vagyok, tudom, hogy nem száll el. Még marad egy kicsit. Rászáll a pulóveremre, egyenesen a szívem fölé. Beszél hozzám. Én a pillangót nézem. Csodaszép. Le sem tudnám írni, mennyi színben pompázik. Nincs is szó rá.

Hideg szellő az arcomban. Ismerős érzés. Megint elment. Nem vagyok szomorú. Ez is csak egy állomás volt. Egy epizód. Visszajön, vagy én megyek. De újra látom majd. Lenézek magam mellé, ahol ült. Egy szál búzavirág. Ragyogóan kék, mint az ég.

Miért pont búzavirág? A búzavirág reményt jelent. Aki adja, annak szándéka nyílt és őszinte, nem függ és nem hoz létre függést. Soha nem kaptam még búzavirágot. Talán most sem. Talán csak erre fújta a szél. Badarság. Ilyenkor nem nyílik búzavirág.

Körbenézek, hogy nem álmodom-e. Tavasz van. Kétségtelenül. Finom enyhe szél fúj a patak felől. Sétáló emberek a patakparton, zúgó autók az utcán. A pillangó eltűnt, talán csak képzeltem. A virág? Ott a búzavirág. Ott a padon, mellettem. Mégis valóság? Talán igen. Talán csak egy álom volt a patakparton...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.