Az életem tele van hullócsillagokkal. Minden nap születik egy kis fényes, parányi csoda, amikor felkelek és meghal, ahogy becsukom a szemem este lefekvéskor, látok egy hullócsillagot, amikor álomba merülök. Nem is a 'meghal' a jó szó rá. Az angolban van egy csodaszép kifejezés erre: 'pass away'. Talán magyarul az lenne a legszebb, hogy eltávozik. Eltávozik tehát az a csodálatos tünemény, ami csak akkor létezett. Huszonnégy óráig. Soknak tűnik elsőre. Aztán, amikor látom lehullani, akkor rájövök, nagyon kevés volt. S nem vigyáztam rá eléggé. Nem csodáltam fényét, nem fordítottam oda az arcomat, hogy simogassa. Nem dédelgettem, nem köszöntem meg, hogy az enyém volt. Nem ül mosoly a szívemben, míg velem volt, azért, hogy arra az időre csak az enyém volt. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy szomorkodjam, amikor lehullani látom. Meg aztán csodaszép is, ahogy elhullik. Akkor is fényes, s fénye csak akkor huny ki, mikor álomba merülök. S akkor már nem is számít. Egészen addig, míg nem látom, hogy újabb csillag tűnt fel, ami megitn csak az enyém. S ez újra elhullik, s megint újat kapok. Olyan sokszor ismétlődik, hogy egy idő után, elfelejtem értékelni, hogy mindig újat kapok. Már természetes. Fel sem tűnik, hogy milyen hálátlan lettem. Mert minden huszonnégy óra eltelte után újat kapok. Persze el is veszítem, de aztán megint jön egy. De hiszen nem tudom kinek kellene köszönetet mondani. Akkor most hogy legyen? Keresek valakit (valamit), aminek megköszönhetem. Mert mindennap hallok valakiről, aki nem kap több csillagot. S akkor rádöbbenek, hogy szerencsés vagyok. Nem tudhatom, hány csillagot kapok még, így mindegyikért köszönetet kell mondanom. Mert bár vannak kevésbé fényes és szikrázóan tündöklőek is, azért a halványabbak is mégiscsak az enyémek. Én kaptam. Kitől? Sokáig gondolkodtam, hallgatóztam, hátha egyszer meghallom a nevét. Mindig csak mosolygott rám, de nem árulta el. Kacsintott, s tudtam, hogy neki igazából mindegy. Ő csak jön, s mindig átnyújt egy csillagot nekem. Nem szól semmit, nem ad használati utasítást, egyszerűen rám bízza, mit kezdek vele. Hogyan törődöm vele, s milyen szertartással búcsúztatom, mikor lehullik. Talán nem is kell elnevezni Őt, elég, ha ismerem. Köszönök neki, s megköszönök minden csillagot. Mert ajándék. S a legfurcsább mégis az, hogy nem kér cserébe semmit. Tudod mit? Neked is ad folyamatosan. Nem vetted észre? Akkor figyelj jól s lásd meg, amit én. Mert minden este mikor álomra hajtom a fejem, egy hullócsillag húz halvány emléket maga után...

(A fenti bejegyzést szeretettel ajánlom Pálmának és Linának, mert távol vannak tőlem, de fontosak nekem, s hogy fényes legyen minden hullócsillaguk...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.