2010.03.16. 12:18
Álom a ködben
Régóta vártam a pillanatra. Amióta csak feltűnt az álmomban. Nem kerestem, csak jött. Egyszer csak megjelent, kopogás nélkül benyitott álmaim ajtaján és helyet foglalt. A cipőjét sem vette le. Nem köszönt, csak rám nézett, s mosolygott. Leült és a szék karfájára tette két kezét. Nem szólt egy szót sem, s mintha mégis mindent elmondott volna. Mintha mindig is ismertem volna, s mégsem ismertem meg.
Megkérdeztem volna, kér-e valamit, de még mielőtt feltehettem volna a kérdést, már intett, hogy "Köszönöm, nem". Nem mertem pislogni sem, mert tudtam, ha egy pillanatra is becsukom a szemem, Ő köddé válik. Majd anélkül, hogy felállt volna, éreztem, ahogy megérinti a kezem. A gyomrom bizsergett, a szívem kalapált. Tudtam, hogy még nem jött el a pillanat, hogy itt maradjon velem. Csak benézett. Hogy tudjam, létezik, s el fog jönni.
Aztán ahogy a másik kezemet az Övére akartam tenni, hirtelen eltűnt a meleg érintés a kezemről. Éreztem, ahogy egy hideg fuvallat átfúj rajtam. Mintha csupán szellem lettem volna...
...aztán egyszer csak az utcán álltam. Úgy érztem, mintha csak egy pillanat telt volna el, de tudtam, hogy sokkal több ideig vártam, hogy újra találkozhassunk. Megláttam Őt. Mint fénysugár a sötétben, úgy tűnt ki nekem a tömegből. Messze volt, s elérhetetlennek tűnt, mégis tudtam, hogy elérhetem, megközelíthetem. Mosolyogva nézett körbe a tömegben, mindenki közel akart kerülni hozzá. Hatalmas volt a zaj, nekem mégis mintha csend lett volna. Nem zavart semmilyen hangzavar. Csak Őt hallottam. Hallgattam a mosolyát s a pillantását.
A tömegből a tekintetét egyszer csak felé emelte. Éreztem, ahogy pupilláim tágra nyílnak s szemem feketén ragyog rá. Tudtam, hogy hallja a tekintetemet s rajta keresztül a szívemet és lelkemet. Csak befelé figyeltem s arra koncentráltam, hogy szívem és lelkem mindent, amit neki címeztem, elmondhasson.
Két kar jelent meg mellette, melyek megragadták a vállát. Mielőtt még elvonhatták volna, lesütötte szemét, majd felnézett, s rám mosolygott. Torkomban dobogott a szívem, s hallottam minden szívverést. Éreztem, ahogy tekintete és mosolya nyomot éget a szívemben s lelkemben. Egy észrevehetetlen pillanatra lehunytam a szemem, majd visszamosolyogtam...s még mielőtt felemelhettem volna a kezem, hogy integessek neki, már eltűnt a ködben...
...s hirtelen úgy éreztem, zuhanok egy sötét lyuk felé. Ám hirtelen felismertem, hogy a sötét lyuk nem más, mint a valóság. A földetérés egy szélökés volt az arcomban. Szomorú voltam, de mégsem csalódott. Az álom, amit kerestem, csendben eltűnt a ködben. A földre nézve megpillantottam egy gyönyörű színes pillangót. S abban a pillanatban a szívemet újra elöntötte a melegség s a remény, mert biztosan tudtam, Ő nem tűnt el örökre a ködben, hamarosan viszontlátom. Honnan tudtam biztosan? Hát, nem is tudom. Talán csak éreztem a szívemben. De ez nekem elég volt a bizonyossághoz...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
