Talán már írtam, hogy szeretek Zuglóban lakni. Kellemes hely, nemcsak azt szeretem benne, hogy csendes, nyugodt, szépen rendben tartott - relatíve -, hanem azt is, hogy átszeli a Rákos-patak, ami csupán 3 utcányira van tőlünk.

Egy-két éve egyszer, mikor a pataknál jártam, felfedeztem egy kellemes kis padot. Sokszor mentem ki oda sétálni vagy csak leülni és írni. Egy kis fejszellőztetés után jobban jönnek-mennek a gondolatok.

Ma is erre sétáltam manóval. Csodaszép idő volt. Verőfénye napsütés, igaz, néha erősen fújt a szél, de a meleg napsugarak még így is kellemessé tették.

Jön a tavasz. Nem vitás. A tél még az utolsókat rúgja, próbálkozik, erőlködik, de mind hiába. Már kiszoríthatatlan s megállíthatatlan az a csodálatos évszak és életszakasz, amit csak úgy hívunk: TAVASZ.

Elhaladva a házak mellett, minden második kertben ott nyíladoznak a pici, törékeny hóvirágok, s bár igyekszik a kegyetlen szél letörni őket, lágy száruk ellenére is keményen helytállnak, s megmaradnak. Olyan kecsesnek, s törékenyen erősnek, amilyennek lenniük is kell.

A patakhoz érve láttam, hogy szebbnél szebb vadkacsák úszkálnak benne. Fényes nyak, kecses test, gyönyörű tollak. Majd ahogy elhaladtam mellettük, egyszer csak azt látom, hogy a vadkacsák felszállnak. Tudom, ez nem nagy dolog, nekem mégis az volt. Sokszor láttam már vadkacsákat, de felszállni őket még sosem. Olyan szabadok voltak. Jólesett nézni őket.

Továbbhaladva különös dologra lettem figyelmes. Ahogy sétáltam a patak mellett, észrevettem egy gyémántszőnyeget a vizen. Ha megálltam, az is megállt. Ha továbbmentem, az jött velem. Minden darabja tündöklően csillogva mosolygott rám a víztükörről.

Megtaláltam a padomat. Leültem. A nap éppen szemben járt velem, s melegen sütött le rám, kellemesen simogatva az arcomat. A szél továbbra is fel-feltámadt, s egy igazi kis gyönygszemmel lepett meg. A haláltánccal. Mégpedig a falevelek haláltáncával. Mi is az? Ahogy a szél felkapta a földön heverő elszáradt faleveleke, tovarepítette őket. Azok spirál alakban emelkedtek fel a levegőbe, majd aláhulltak a patakba, s elsodorta őket annak finom lendületű folyása. Csodálatos táncot jártak! Kecsesen körbekeringve felemekedtek, majd aláhulltak, s végleg eltűntek a vizfolyamban. Ezért neveztem én haláltáncnak.

A véletlen vagy a pillanatok furcsa iróniája hozta-e, hogy pár perccel később egy lányt láttam fel s alá sétálni a patak egyik, majd másik oldalán. Hosszú sötét kabátot viselt és sötét sapkát. Monoton lépdelt a kitaposott ösvényen, nem nézett fel. Fejét lehajtotta. szívét láthatóan húzta valami fájdalom. Mintha ezzel a sétával szabadulna meg fájdalmától, ami úgy törne fel belőle, mint a spirálban táncoló falevelek mozgása... majd eltűnne a végtelen kék, napsütötte égben. Talán az ő fájdalma is haláltáncot járt. Hogy átadja helyét valami őj dolognak...

Erősebbre fordult a szél, így felálltam, otthagytam szeretett padomat, s elindultam egy kis utcában hazafelé. A házak között a fákon megannyi vidám kis cinke ugrándozott ágról ágra, csodálatos dallamokat énekelve csilingelő hangjukon.

Most már biztosan tudtam, hogy vége a télnek. Megállíthatalanul itt termett a tavasz. A tavasz énekét hozták s dalolták a cinkék, a tavasz illatát a hóvirágok és a tavasz szelét repítették szárnyukon a vadkacsák...

...s a télen lehullott falevelek haláltánca ugyan valaminek az elmúlását jelentették. Kecse sés szemet gyönyörködtető előadásával is. Ám az elmúlás ezúttal örömet és újjászületést hoz, mert "a tél elmúlt, s jön valami más, ez a szevasz, tavasz..." S remélem, ez még nem "az utolsó felvonás..."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.