Azelőtt rengeteget kávéztam legjobb barátnőmmel, heti program volt, hogy beültünk a kedvenc helyünkre s egy jó tejeskávé mellett kicsacsogtuk a világ gondjait, bajait – persze női szemmel. Elérkezett tehát a várva várt alkalom, hogy ezt ismét megtehessük. Mondanom sem kell, hogy ez alkalommal rögtön két kávéra is szükségünk volt, annyi mondanivaló összegyűlt az elmúlt néhány hónap alatt... 3 kerek órát sikerült eltöltenünk azzal, hogy kivesézzük a női lét rejtelmeit, nyugtáztuk is, hogy elég szépen teljesítettünk. Így az utolsó korty kávénkkal, üsse kő, saját magunkra „koccintottunk”. Sajnos mennie kellett neki is, várta a sok intéznivaló s teendő, így elváltak útjaink ez alkalommal.

Mivel szüleim a lelkemre kötötték, hogy esténél előbb haza ne tegyem a lában, csak menjek és szellőztessem a fejem – én pedig magamban hozzátettem, hogy a szívem s a lelkem is -, ezért arra a merész elhatározásra jutottam, hogy kicsit „csavargok” még a városban, s gyűjtögetem az új élményeket. Hova is mehetne egy szép tavaszi napon az ember, ha magába akarja szívni a város szívét s lelkét, mint a Duna-partra.

Nyakamba vettem hát a várost, s meg sem álltam a Belgrád rakpartig. Félig gyalog, félig pedig tömegközlekedve mentem. Nem is gondoltam volna, hogy a nap egyik meghatározó élménye éppen a villamoson fog érni.

Nem sokan ültek a villamoson rajtam kívül. Békésen ücsörögtem, s magamba szívtam az ablakokon beáramló finom tavaszi napsütést, közben boldogan adtam át magam a villamos nosztalgikus zötyögésének. A következő megállónál középkorú nő szállt fel, kezén barna hajú, szemüveges, vidám szemű kislány csüngött. Afféle vidám, szemlélődő típus. Nem messze tőlem találtak maguknak helyet, egymással szemben. Nem tudtam nem figyelni őket, olyan kedves jelenségként szakították meg a villamoson ülők egyhangú komorságát. Az anyuka – hasonlóan hozzám – mosolyogva tartotta arcát az ablakon besütő napsütésnek, egy-egy szerető pillantást vetve kislányára. A kislány szívet melengető jelenségnek bizonyult. Lábát pajkosan lóbálta, felnőttes szemüvege mögül mogyoróbarna szemeivel izgatottan szemlélte a mellettünk elsuhanó zajos rohanó világot. Egyszer csak egy szelíd mondattal törte meg a békés csendet. Édesanyjához fordult és így szólt:

„Mami! Imádlak!”

Szavaim helyett – mivel azok most nem voltak - még a fejemben cikázó gondolatok is elakadtak, szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Azt kérdezitek, miért? Ahogy egy kedves ismerős szokta mondani, mert úgy éreztem abban a pillanatban, hogy „tááááncolavilááááááág!” Nem akartam hinni a füleimnek. Oly sok szürke mogorva ember s érzelemtől megfosztott arc, melyeket az elmúlt 7-8 évben a fővárosi BKV vonalakon tapasztaltam, íme itt egy gyöngyszem, amiért érdemes volt ma felkelni, s talán kis elragadtatással azt mondhatom, világra jönni. S tudtam, hogy ezt a pillanatot örökre elraktározom magamban, hogy amikor felteszem majd egyszer a kérdést, „Létezik még ilyen szeretet a világban?”, határozottan azt felelhessem: „Igen!”.

A hangosbemondó szakította meg ezt a nagy idillt, meghallottam ugyanis az én megállómat. Boldogan mosolyogtam az anyukára s kislányára, ahogy leszálltam, s tudtam, örökre megőrzöm őket a szívemben, az emlékeimben, s mindig hálás leszek nekik azért, amit ma kaptam tőlük.

A rakpart olyan volt, mint mindig. Forgalmas, mégis békés. Zajos, mégis olyan csendes, ahol az ember meghallja a belső hangjait is. Nem sokkal a Lánchíd után találtam magamnak egy kényelmes kis padot, hát letelepedtem. Élveztem a meleg napsugarakat, a madárcsicsergést s most kivételesen a főváros zajait is.

Nem sokkal később egy idős házaspár telepedett le a mellettem lévő padra. Illetve csak gondolom, hogy házaspár voltak, elvégre a mai modern világban már sosem lehet tudni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rajtuk felejtettem a szemem. A bácsi talán már 80 is lehetett, a néni valamivel fiatalabb. A bácsi bottal járt, kicsit sántikált, a néni mégis erősen karolt belé, szinte csüngött rajta. Idősek voltak, de a szemük, mint a 20 éveseké. Csak úgy sugárzott róluk a boldogság, a szerelem, a meghittség és az összetartozás. Egymás kezét el nem engedték egy percre sem. Az arcukon lévő minden ránc pedig mintha egy-egy közösen megélt tragédiáról vagy boldog percről mesélne. Egyszer csak mosolyogva egymásra néztek, majd a pad támlájára. Megpihent ott a szemük néhány percig, majd boldogan egymáshoz bújtak.

Be kell vallanom, megvártam, míg elmentek, s akkor odalopóztam a padhoz. A támlán a következőt találtam: egy szivecskébe belevésve – Klári és István, alatta örökre együtt, 1947. Megállt a világ velem, s hirtelen megint csak azt éreztem, hogy „táááááncolavilááááááááág!”. Legszívesebben táncra perdültem volna, s minden szembejövő embert megölelgettem volna.

Helyette csupán egész hazaúton széles mosoly ült az arcomon, s egy másik világban jártam. Hazaérve még azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán hazaértem…

 

Hosszú volt a nap, de nagyon kedves és szívet melengető élményekkel értem haza. Jó volt kicsit kimozdulni, de azért vártam már, hogy adhassak egy puszit az én drága kisfiamnak. Tudtam, hogy már alszik, de egy csendes puszi a buksira azért még belefér.

A lépcsőházban széles mosollyal az arcomon bandukoltam felfelé, míg a zsebemben már a kulcsomat keresgéltem. Ahogy az emeletünkre értem, hallottam, hogy a szomszédból nagy jókedv s üdvrivalgás hallatszik. Már éppen nyitni készültem az ajtónkat, amikor nyílik a szomszéd ajtó, s a szomszéd fiú lép ki hatalmas mosollyal az arcán.

„Szia!” – köszönt rám nagy jókedvvel.

„Szia!” – válaszoltam visszamosolyogva.

„Csendes kis szülinapot tartunk, nincs kedved átjönni?” – kérdezte, s kilépett a lakásból. „Épp lemegyek egy-két eltévedt barátért, de tényleg gyere át.”

„Nem zavarnék?” – kérdeztem félszegen.

„Te? Soha, hova gondolsz… Gyere! Minél több bolond a csárdában…tudod!” Erre mindketten nagyot nevettünk.

„Na, jó, hát rendben. Adj nekem egy fél órát és jövök.” – válaszoltam. Azzal ő leszaladt a lépcsőn, én pedig beléptem a lakásunkba.

Manó édesdeden aludt, ezért óvatosan kapott anyától egy finom jóéjt-puszit. Gyors élménybeszámoló a szülőknek, s közben mondanom sem kell, összedobtam egy tepsinyit a specialitásomból, a Duplacsokis Tabáni-álomból… Mégsem mehet az ember üres kézzel.

Bekopogtam, s Pisti megint csak nagy mosollyal nyitott ajtót. Természetesen előkaptam a tál sütit, mely még meleg volt, s isteni csoki-illatot árasztott magából.

„Javíthatatlan vagy!” – húzta még szélesebbre mosolyát, s szeme csillogott attól pajkos boldogságtól, amitől már az első pillanatban megkedveltem őt.

Kacagó, jókedvű társaság fogadott. Pisti bemutatott szüleinek s testvére családjának, majd egyenként a barátainak. Mondanom sem kell, én voltam a sütigyáros jótündér, amire mindenki csak az „Oh, hát persze, már sokat hallottunk rólad!” felkiáltással reagált.

Éppen a szülinapi torta előtt érkeztem még. Pisti anyukája sütötte, ő pedig boldogan fújta el rajta a 32-es számgyertyát. Következett a taps, majd Pisti anyukája nagy szeretettel teli puszit nyomott fia arcára. Majd ránézett az arcára s így szólt: „Jajj, rúzsos lettél!” – s buzgón törölgetni kezdte fia arcát. De ő újra odahúzta édesanyját, újabb puszit kérve, s azt válaszolta gyermeki mosollyal: „Az nem baj.”

Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint amikor a régi filmekben megáll a főhős körül a világ, s minden hangot tompítva hall. Mintha mindent felülről szemlélnék, kívülállóként. Aztán hirtelen beugrottak a nap közben szerzett élmények, s újra elöntött az a meleg érzés… s a kérdés, amit feltettem magamnak: „Vannak még ilyenek? Létezik még ilyen szeretet ebben a világban?”

Elmosolyodtam. Csak néztem őket és valahogy megnyugvást talált szívem és lelkem. S mintha belsőm egy ártatlan gyermek lenne, aki félve kérdést intéz édesanyjához. Az édesanya lenéz rá, megsimogatja kis buksiját, s azt feleli: „Igen, Kincsem, vannak még ilyenek, s létezik az őszinte, tiszta szeretet!”

Pisti rángatott vissza a való világba. A hangok újra élesek lettek, a jelenlévő kacagása. Egy tortaszeletet nyújtott át nekem. Én pedig mosolyogva megköszöntem. Boldogan majszoltam el a finom tortát, s közben arra gondoltam: ha néha fel is fordul velünk a világ, azért végül mégiscsak mindig a helyére kerülnek a dolgok…