Manó születése előtt, míg még dolgozni jártam, kis túlzással a fél életemet a BKV-n töltöttem. Akármennyire jó helyen lakik is az ember, nem lehet úgy megválasztani a munkahelyét, hogy ne utazzon naponta min. kétszer 1 órát. A szerencsésebbeknek csak egy járművel kell menniük. Egye fene, még az egy átszállás is egész emberinek mondható, kettő átszállástól már hosszadalmassá és macerássá válik az utazás.

Néha valóban bosszantó, hogy a fővárosban élő embernek órák mennek el nap mint nap az életéből csupán azzal, hogy bejár a munkahelyére és onnan haza. Bezony, ezt az árat fizetjük azért, hogy itt élünk. Persze mondhatná bárki, hogy járjunk autóval. Ugyan! Az sem jobb, sőt talán még rosszabb is. Hogy miért? Néha tovább tart, mint a tömegközlekedéssel eljutni ugyanoda. De van még egy ok, amiért talán jobb is tömegközlekedni...

.... s ez nem más, mint az, hogy aki igazán leleményes, az számtalan remek elfoglaltságot talál arra, hogy elüsse a buszon, metrón, villamoson vagy trolin töltött időt. Vegyük a legegyszerűbbet: az olvasást. Ha valamikor is BKV-n utazik az ember, megfigyelheti, hogy a utasok nagy része vagy könyvet vagy újságot tart a kezében. Szégyellni való vagy sem, sokszor megnézem, hogy a velem szemben ülő, milyen könyvet olvas, vagy éppen milyen újságot. Megsúgom, más is ezt teszi. Azt mindig elszörnyülködve nézem, hogy aki újsággal érkezik a tömegközlekedési eszközökre, általán valamilyen sztárokkal foglalkozó, csak szemétnek használható ócska bulvárlapot olvas. Azért néha visszatér a lelki békén, amikor látok egy-egy HVG vagy National Geographic olvasót is, hogy azért még van, aki a tartalmas dolgokra kiváncsi. Jómagam azért tartom kitűnő időtöltésnek ilyenkor az olvasást, mert azok az emberek, akik mindig rohannak, sokáig dolgoznak és mindig valamerre pezsegniük kell - lásd jómagam -, sehol máshol nem tudnak kiolvasni egy jó könyvet, mint a BKV-n. Általán egy átlagos vastagságú könyvre elég volt egy-két hét munkábamenet és vissza.

A következő az ipodos kamasz illetve üzletember kategória. Ők még néha viccesek is tudnak elnni, mert néhányuk szabályosan táncol is arra, amit hallgat vagy még jobb esetben szinte hangosan énekli az éppen a fülébe csengő muzsikát. Jómagam is sokszor hallgattam zenét vagy rádiót, ez reggel különösen hasznos, segít felébredni, egy kis energiával és jókedvvel tölt fel.

A zenehallgatók mellett mindig nagy tábort alkotnak a telefonálók. Be kell valljam, jómagam is sokszor a hazafele út viszonylagos nyugalmát hazsnáltam ki arra, hogy drága édesanyámmal vagy barátnőmmel megvitassam a napi eseményeket. Egy teljes óra, mikor úgysem csinálok semmi mást? Kihagyhatatlan telefonáló idő... Persze zavaró is lehet, amikor a mellettem ülő a telefonban veszik össze az aktuális barátjával vagy tárgyalja ki a szexuális életét...de ilyenkor jön jól a fülhallgató vagy a könyv.

Végül de nem utolsó sorban a kedvenceim a némán bámészkodók. Létezik az a fajta, aki már-már pofátlanul méregeti az embert és bámul az arcába. Nehéz elviselni - nekem legalábbis -, megint csak ilyenkor jön jól a könyv, mélyen beletemetkezve. Vannak a metrón alvó egyedek, akik még le sem ültek, már becsukják a szemüket. Ők a társadalom azon túlszocializált rétege, a "ne is lássam embertársaimat" felkiáltással élnek.

A másik bámészkodó csoport a kedvencem. Ők némán ücsörögnek, s számomra mindig külön szociológiai tanulmányt jelentettek. Talán miattuk szerettem a tömegközlekedést. Nézegetted valaha az arcokat a metrón vagy a villamoson? Nem úgy tolakodóan, akikről az előbb beszéltem, csak úgy fürkészve, körbe-körbetekintve...

A metró általában a megkeseredett emberek mekkája. Görcsös arcvonások, szigorú üveges szemek, szorosan összezárt ajkak, merev nyakak. Sokszor gondolatban eljátszottam, amint egyszer egy rendőrségi hangosbeszélővel lépek be a metrószerelvénybe, majd elkiáltom magam: "Emberek! Arcizmokat elengedni és tessék mosolyogni! Nem fog fájni! Meglátják, mennyivel jobb kedvvel érnek be a munkahelyükre, ha nem olyan képet vágnak minden reggel, mintha a villamosszékbe készülnének!" Aztán mindig felébreszt a bemondónéni hangja, hogy "ajtók záródnak" és rájövök, hogy valószínűleg két lábbal rúgnának ki, mert ezek az emberek még nagyon messze vannak az én Mosolyországomtól, s talán a legtöbbjük sosem fog ide költözni.

Hogy miért is szeretem a metrón, a villamoson, a buszon fellelhető arcokat? Mert roppant beszédesek. No nem arra a néhány kedves kivételre gondolok, aki mosolyogva beszélget utazópartnerével a metrón, hanem azokra, akik ücsörögnek, netalátán még a szemük is - csodák csodájára - nyitva van. Minden arc egy puzzle. Egy izgalmas kirakós játék, amit az ember, ha unatkozik - nincs se olvasnivalója, se zenéje -, visszafogottan és nem tolakodóan felfedezhet és kirakhat magának. A szemek, a száj, a fejtartás, a homlok, a legapróbb ráncok is részei a kirakós játéknak, melyből egy igazán színes, olykor vidám, néha szomorú kép áll össze a tulajdonosáról.

Vannak persze nagyon semmitmondó puzzle-k is. A buta kamasz vagy huszonéves lány, aki tülekedve robban ki a Nyugati éri metrómegállóban a kocsiból, csak hogy ő érhesse el először a kedvenc butikjában a 28. pink felsőjét a plázában. Vagy a sznob öltönyös, laptopos manager, akiből fullasztóan árad a drága parfüm, annyira elit, hogy már a parfüm illatát sem merem belélegezni, inkább megfulladok, aki olyan magasan viseli az orrát, hogy beleakad az ajtóba mikor kiszáll s a tekintetével söpri odébb a tömeget.

De vannak nagyon érdekes arcok. A kedvencem, sosem felejtem el, pedig már évekkel ezelőtt láttam, egy bácsi. Alacsony volt, talán még nálam is kisebb olyan 160 cm körüli, nem vézna, de olyansoványabb alkat. 60 körüli lehetett, igazi klasszikus nagypapás alkat. Ápolt volt, de külsőre nagyon szerény. Hatalmas meleg szemei voltak és nagyon kedves arca, olyan egészen kisfiús. Ami miatt nagyon szemet szúrt, az az volt, hogy olyan nagy szomorúság áradt a szeméből és az egész tartásából. Igazán megesett rajta a szívem, kedvem lett volna megszólítani, s meghívni egy kávéra. Nem ismertem, nem is tudom, miért, csak úgy ezt éreztem. Valamiért nagyon sajnáltam, de ugyanakkor borzasztóan szeretnivaló is volt, szívem szerint egészen megölelgettem volna.

Nem láttam soha többet, s régen is volt ez már. Nem tudom, mi lehet a bácsival, de valahogy az arca örökre az emlékezetembe s a szívembe vésődött. Ahogy összeraktam a kirakót, azt láttam, hogy ő igazán olyan ember, aki szívesen költözne az én Mosolyországomba, de valamiért nem tud. Talán nem sikerül neki, talán túl messze van, talán szüksége lenne valakire, aki segít neki, talán nem is tudja, hogy létezik...ki tudja... Most, hogy újra eszembe jutott, elhatároztam: ha újra látom, elmesélem neki, honnan jövök, s megkérdem, nincs-e kedve neki is eljönni Mosolyországba...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.