Fiatal korom ellenére már közel ötéves munkatapasztalattal bírok, mert korán kezdtem dolgozni. Olyan területen dolgoztam, ahol mindennapos dolognak számított, hogy „sztárokkal”találkozom vagy beszélek. Volt köztük mindenki, aki él, és mozog ebben az országban az újságokban, azok címlapján és a TV-ben. Politikus, énekes, táncos, színész, sportoló, olimpikon, műsorvezető, rádiós, egyszóval minden „féle és fajta sztár”.

Érdekes dolog megismerni őket: sokan világ életükben erre vágynak, ujjonganak, s majd kiugrik a szívük az izgalomtól, ha az utcán meglátnak egy ismert embert. El kell azonban keserítsek mindenkit, aki ebbe a csoportba tartozik: általában semmi különös nincs bennük, ugyanolyan emberek mint mi. Persze őket is két csoportra oszthatjuk, pontosabban talán háromra. Van a számomra legunszimpatikusabb csoport, akiket talán csak úgy emlegetnék, hogy a „jajj-de-elvagyok-szállva-magamtól-mert-sztár-vagyok-ti-meg-csak-szürke-átlagemberek” kategória. Szerencsére azonban azt mondhatom, azok közül, akiket én megismertem, ők egy kevésbé népes csoportot alkotnak.

A számomra kedvesebb csoport mindenképpen azok, akikre bátran mondhatjuk, hogy ugyanolyan hétköznapi emberek, csak igen, szerepelnek a médiában, mert nem villanyszerelők, orvosok, tanárok, vagy éppen bolti eladók vagy varrónők, hanem énekesek, vagy műsorvezetők, netalán olimpikonok. Jönnek-mennek, elviszik a gyermeküket az óvodába, sportolnak, családi vacsorákat szerveznek ésatöbbi. Egy számomra nagyon kedves „sztár”, akit egy munkám során igazán megkedveltem, mert végtelenül barátságos, kedves és egy cseppnyi „sztárság” sincs benne, éppen az irodánkkal szemben lakott, tehát mondhatom, volt alkalmam látni azt, hogy valóban ugyanúgy éli a hétköznapjait, mint mi „átlagemberek”. Persze, hogy mi tesz valakit „sztárrá” avagy „átlagemberré”, arról beszéljünk a későbbiekben.

A harmadik, de nem olyan lényeges csoport lehetne, akik a kettő között állnak, de hagyhatjuk is, a lényeges úgyis az előző két csoport.

De mondhatnátok, hogy „Jó, jó, elég a dumából, de hol a fiú a szomszédból…? Mi rá vagyunk kíváncsiak. Vagy annyi sütit vittél neki tegnap, hogy gyomorrontással fekszik otthon…?” J Dehogy, itt van ő is megint, legalábbis hamarosan befut, megérkezik, csak szerettem volna kicsit bevezetni azt, amiről most szeretnék beszélgetni Veletek.

Tudjátok, furcsa dolog ez, furcsa érzés, hogy van egy fiú, mégis mintha néha kettőt látnék belőle. No nem azért, mert skizofrén vagy mert én vagyok kissé kancsal vagy részeges, netalán látáskárosult… Hanem azért, mert az egyik pillanatban még a fiú volt a szomszédból…aztán a másik pillanatban már ünnepelt „sztárként” tündököl. Habár be kell valljam, nekem valahogy ő mindig a fiú lesz a szomszédból… és nem azért, mert sajnálom tőle a „sztárságot” vagy mert nem ismerem el, hogy van annyira tehetséges, hogy egy ország ünnepelje, s lássa minden médiafelületen őt…dehogy. Már , hogy ne ismerném el a tehetségét…sőt! Nem férhet hozzá kétség! Még mindig mindennap meghallgatom minden zenéjét…Miért? Mert rabul ejti az embert a hangja…Mert amikor énekel, úgy érzem, minden alkalommal ad valamit magából. Mindig valami mást. Most egy kicsit a lelkéből, aztán egy kicsit a szívéből. Tegnap egy kicsit a sorsából, a szomorúságából, a csalódásaiból, holnap már bombaként robban s vad és szenvedélyes akár egy nagy tigris, vagy éppen „sex machine ready to reload”… J

…és amikor mindenki más is hallgatja, s „sztárként” tekint rá, aki énekel a rajongóknak, be kell valljam, nekem akkor is a szomszéd fiú marad… Hogy miért? Mert a „sztároknak” nem szokásuk megosztani a belsőjüket velünk. Nem kapunk tőlük szívet, lelket, „részt az életükből. Egy baráttól, s egy kedves ismerőstől viszont igen. Tegnap „egy kis sütit” kapott tőlünk J, ma ő a szívét adja, s a lelkét, az őszinteségét.

Bárki elítélhet érte, de nekem a „sztárok” s a „sztárság” valahogy olyan művi. Valahogy nem emberi, olyan idegen, olyan rideg és távoli. A „sztárok” is csak emberek. Persze ki hogyan… Talán inkább úgy fejezhetném ki szemléletesen azt, amire gondolok, s amit szeretnék megosztani Veletek, s elmondani a fiúnak a szomszédból is, hogy a „sztárok” is csak emberek, de csak bizonyos „sztároknak” titulált emberek EMBEREK. Az iskoláját, ez aztán nyakatekert lett! Gondolhatjátok: „Hát ez a némber meg miről firkálgat itt? Elment az esze? Nagyon unatkozik, vagy valami romlandót evett?” J

Dehogy. Lehet, kicsit bolond vagyok… De tudjátok mit? Ki nem az… :D Eddig azt tapasztaltam, hogy az igazán kedves jólelkű emberek, valahol mindegyik a maga módján kicsit bolond. De térjünk vissza csak az előbbi gondolathoz. Szóval, hogy ki az ember (legyen ő most egyben a „sztár” is), s ki az EMBER? Emberünk ugyanúgy felkel, megmosakszik s megreggelizik, mint az EMBER, de ebből médiahírt farag. Az ember dolgozik, „sztárkodik”, hogy híres legyen, majd hazamegy a családjához, s ebből is médiahírt farag, EMBERÜNK dolgozik, mert valamit ezzel adhat a hétköznapi embereknek, a rajongóknak, s ezzel tudja, örömet okozhat nekik, és ez jóleső és egyben motiváló érzés. Majd ő is hazamegy a családjához és egyszerűen csak jól érzi magát velük, nem érzi szükségét, hogy minden egyes nyaralásuk és vacsorájuk médiahír legyen. Az embernek vannak érzései, magánélete, amit sokszor megszellőztet a médiában, mert abból jó kis csámcsogós hír lehet a vacak bulvárlapokban, s kereshet vele, a legbelsőbb érzéseit, félelmeit viszont eltitkolja, vagy elferdítve abból is hírt csinál. EMBERÜNK inkább úgy érzi, hagyják meg neki a magánéletét, majd megosztja a barátaival, ha szeretné, de nem szégyelli azt sem, ha olyan helyzetben találják, ahol megmutatkozhatnak a legbelsőbb érzelmei félelmei. Ez is ő, elvégre.

…s hogy egy „sztár” ilyet nem csinálhat? Ki szerint? Ki szabja meg, hogy mitől lesz valaki „sztár”? Mi különbözteti meg a „sztárt” az átlagembertől? Szerintem semmi. Talán csak az, hogy nem csak a szomszédok tudják, hogy őt Tabáni Istvánnak hívják, hanem egy ország. Attól még, ő is csak ember… Remélem, itt villog a piros lámpa, hogy dehogy! Máris javítom. J Ő igenis EMBER!

„Sztár” lenne? Lehet. Nekem nem az, és ne ítéljetek el, ő pedig ne haragudjon meg – már ha egyáltalán megharagudna -, hogy így fogalmaztam. Nekem ő is átlagember. Pozitív értelemben, nagybetűsen EMBER. Ismert, igen, mert úgy alakult az élete, hogy sokan megismerték.

István, nekem még ma is a kedves fiú vagy a szomszédból. Ha meg nem haragszol, azt kívánom, nekem sose legyél „sztár”, s gyere át gyakran egy kis sütire. J. Örülök, hogy ma is így tettél J, s „beszélgettünk”. Te az énekeddel, a hangoddal kérdeztél, én pedig a gondolataimmal válaszoltam. Köszönöm. Ma is valamit kihoztál belőlem, s bizonyára sok mindenki másból is. Sokat adsz nekünk, s mi igyekszünk megbecsülni s meghálálni úgy, hogy melletted állunk s a szívünkben őrzünk. Én is így teszek, mintha csak egy kedves barát lennél…még mindig a mosolygós szemű fiú a szomszédból, akit igazán EMBER-nek tekintek. Kérlek, maradj mindig ilyen s gyere át holnap is egy kis sütire…! J