Tegnap csodás verőfényes nappal ajándékozott meg minket a be-bekacsintgató tavasz. Ragyogó napsütés, kellemes hűvös szél, s viszonylag enyhe idő. Nem hagyhattam ki a remek alkalmat, hogy ne sétáljak egy hatalmasat manóval. Ránk fért, szegény egész nap nyűgös volt, s keveset aludt, a friss levegőn pedig általában mindig elnyomja az álom. Hogy mennyire friss a levegő itt a fővárosban? Hááát, vidéki lány vagyok, így erről inkább hallgatok, de mindenesetre jobb, mint a négy fal között kuksolva.

Nekiláttunk hát a nagy tavaszelői sétának. Békésen róttuk a csendes utcákat, ahol autó alig jár. Manó kb. 20 percig kitartóan nézegetett, érdekes még neki ez a nagy világ, majd a hűvös szél és a sétálás monoton ütemes rázása hamar álomba szenderítette. Elővettem hát a headsetem, s átadtam magam a kedvenc dallamoknak, bizonyára mindenki kitalálja, hogy Queen, Máté Péter és társai daloltak a mi Istvánunk előadásában.

Talán szentimentálisnak vagy közhelyesnek hangzik, de mintha megállt volna a világ, s csak én haladtam volna benne. Az ismerős hang s a kellemes dallamok tetőtől talpig átjártak, szinte éreztem, ahogy végigfolyik minden porcikámban. A kisfiam hozzám bújva szunyókált a hordozókendőben, a hajamat szanaszét fújta a szél, boldogan szívtam be a közelgő tavasz illatát, s úgy éreztem mintha a headset-ből hangzó dalok mindenhonnan körbevennének, mintha az egész univerzum egy hatalmas nagy hangszóró lenne. Ahogy a dallamok „végigfolytak az ereimben”, éreztem, ahogy kinyílik a szívem. Furcsán hangzik, ugye? Nekem is. Csupaszív, csupalélek ember vagyok, de mostanában kicsit én is bezárkóztam, megkeményedtem. Manó születése, a költözésünk, családi betegségek, mind-mind azért sokat kivett belőlem is, fáradtság, gondok, sok fizikai és anyagi megterhelés, s mellette azért az embernek helyt kell állni anyaként, feleségként és nőként is. S most hosszú idő óta először azt éreztem, hogy lebegek, könnyűvé váltam, és valahogy tényleg újra kinyílik a szívem, mert semmi nem számít igazán…

…nem számít a hideg és zord tél, ha érzem a tavaszi nap melegét az arcomon, s mint kis harangokat látom lengedezni a szélben a kecses kis hóvirágokat…

…nem számít, hogy lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi földünknél, mert itt vagyok otthon, nekem itt van dolgom, s nekem itt vannak álmaim…

…nem számít, hogy lehet, létezik ő is, aki többre képes az embernél, ha képesek vagyunk a szívünkkel, a szeretetünkkel hegyeket megmozgatni…

…nem számít, hogy néha könnyebb lenne elmenekülni, ha a bátorság mélyen ott lakozik a szívünkben, hiszen a bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább az ítélőképesség, hogy van, ami sokkal fontosabb, mint a félelem…

…nem számít, hogy tudom, elmúlik minden, s ami elmúlt, nem jön vissza már, ha a régi dolgok helyére új dolgok lépnek, s mindennap kezdődik valami, amiért érdemes élni s örülni…

…nem számít, ha úgy érzem, süllyedő hajó vagyok, ha a süllyedő hajó is még partot érhet…

…nem számít, ha fáj nagyon, mert a szív begyógyul, s új örömök néznek elébe,

s nem számít, ha szívünk egy pillanatra bezárul, ha újra megleli azt, ami kinyitja…

…nem számít, ha vannak, akik ma még nem látják a jót, mert mindenki számára elérkezik az, mi felnyitja szemét…

...s legfőképpen nem számít a tegnap, mert holnap új nap kezdődik, s az új nap új reményt ígér.

 

Amikor hazaértem, bekopogtattam a szomszéd fiúhoz, s elmeséltem neki, hogy mi történt velem. Hogy újra kinyitotta a szívem valaki, akit nem is ismerek. Vagy mégis? Talán egy kicsit igen. Talán az ember megérzi, akivel egy kicsit rokon a lelke s a szíve. Tudtam, Ő biztosan érteni fogja. Mert Ő is ilyen. Nem régóta ismerem, de tudom.

Láttam, hogy kicsit össze van törve. Megkérdeztem, mi a baj, s azt mondta, csak rossz napja volt, minden összejött. Megpróbáltam felvidítani: „Pisti, semmi nem számít igazán. Csak az, hogy van egy remek családod, nagyon sokan szeretnek. Hogy csupa szív és lélek ember vagy és ezért lehet, hogy sok csalódás ér majd, de nálad jobban senki nem fog tudni örülni és boldognak lenni. No meg persze, hogy van egy kiváló süti-ellátód, akire mindig számíthatsz… !” Erre aztán ő is széles mosolyban tört ki. „Igazad van!” – majd hozzátette: „Nincs kedved inni egy finom teát?” Már hogy ne lenne – mondtam… Azzal elindult a konyha felé, közben énekelni kezdte, hogy:

„Ő szívembe lopta halk szavát,

Ha látom kedves mosolyát,

Úgy érzem, táncol a világ,

S minden oly szép…”

…hátrafordult, s mindketten elnevettük magunkat. A halk szavú fiú azért nagy mókamester, csak ki kell nyitni a szívét…

A szomszéd fiú története most egy kicsit rólam szólt. Megmutatattam ezt is neki. Megint sikerült mosolyt csalnom az arcára. Mert pontosan tudta, hogy úgy szól rólam, hogy közben róla is. Két bolond egy csárdában…vagy hogy is van az? De nem is igazán ez számít, a lényeg, hogy megint egy jót mosolyogtunk s megint valami kedveset osztottunk meg egymással. Jól éreztem magam a bőrömben. Melegség áradt szét bennen, s tudtam, miért. Mert az életet igazán jól élni csak nyitott szívvel lehet.